Burda Anna grafikusnő negyvenévesen új karriert álmodott

A sikeres grafikusművész élete nemrégiben váratlan fordulatot vett, amikor terveit megvalósította és saját ruhaüzletet nyitott.   

„A nagyanyád ágyneműje van rajtad?!” Anna tizenéves volt, amikor édesanyja döbbenten meredt rá. Igen, valóban felszabdalta otthon az ágyneműt, és a mosógépben batikolta, de hát élete első „kollekcióját” készítette, és amint megtervezte, megvarrta, fel is vette. Igen, bólintott. Sajnálom, tette hozzá, de a szülei akkor már mosolyogtak. És abban maradtak a tinivel, hogy legközelebb együtt selejteznek az ágyneműk között, és csak abból varr magának ruhát, amire édesanyja is rábólint. Attól kezdve csakis a saját „kollekciójában” járt be a képzőművészeti középiskolába. Arról ábrándozott, hogy érettségi után felvételizik a Képzőművészeti Főiskolára, de sokan lebeszélték, mondván: tizennyolc évesen nem fogják felvenni, csak ha majd érettebb lesz. Negyedikes szakközépiskolásként azonban részt vett a munkáival egy bemutatón, amiért a főiskolai zsűri díjban részesítette, így a tanárai bátorították: felvételizzen. Rögtön fel is vették jelmez- és díszlettervező szakra.

– Akkoriban a színházak inkább modern darabokat tűztek műsorra, én pedig inkább operához szerettem volna jelmezeket, díszletet tervezni, de szívesen vettem részt a színházi gyakorlatokon – meséli. – Miután diplomáztam, mégis a grafika felé fordultam, mert a modern jelmezek tervezése kevéssé vonzott.
Rajzaira egy kozmetikai cég is felfigyelt, és felkérték a kozmetikumaik csomagolásának tervezésére. Azt hitte, a gyerekkori „divatálom” már elszállt, de mivel imádta a rajzolást, nem érezte, hogy bármi is hiányozna az életéből. Főleg, mert akkor már szerelmes volt, és szintén grafikus férjével 1999-ben várták az első gyermeküket.

Majdnem karrier

– Hú, nagyon imádtam, hogy gyereket várok! – nevet. – Eldöntöttem: „mintaterhes” leszek, és csakis a szívem alatt növekvő babával fogok foglalkozni. Hát ekkor kaptam egy telefonhívást: ráérek-e mostanában? Kapásból feleltem: nem! Hiszen nem értem rá, állapotos voltam! Az illető azt mondta, kár, mert szeretett volna felkérni, hogy tervezzek versenymunkákat a 2000-es olimpia magyar formaruháira. Hű, egyből ráértem! Az én rajzaim nyertek, s ez azt jelentette, hogy én tervezhettem az olimpiai formaruhát a magyar csapatnak. Hihetetlenül boldog voltam, de akkor már elsősorban azért, mert megszületett a kisfiam.

Aztán a kislánya is (Dorottya ma már kilencéves, Barnabás pedig tizenegy és fél), és Anna már csak a grafikai megrendelésekkel foglalkozott. Holott régóta szeretett volna festeni, önmagának ruhát tervezni, de a család és a megrendelések miatt nemigen akadt ideje a hobbijaira. Tavaly azonban, édesapja elvesztése után a nyakába szakadt minden: édesanyja jövőjéről kellett gondoskodnia, nagy volt a nyomás rajta a grafikai cég irányából is, óriási volt benne a félelem, hogy nem léphet ki a munkából egyetlen napra sem, mert akkor elveszítheti a megrendeléseit, azután pedig jött egy pánikroham, és…

– Tudtam, hogy most kell változtatni – meséli. – Elkezdtünk nagyokat beszélgetni a párommal, ő bátorított, hogy nézzek magamba: mit szeretnék igazán? Mi az, ami örömet ad nekem a családon kívül? Némi gondolkodás után csak úgy ömlött belőlem: a festés, a rajzolás saját örömömre, a varrás, a zsírkréta illata, az alkotás… Hát akkor kezdd el, mondta a férjem. Ne a megrendelőknek dolgozz, hanem önmagadnak! Hű, micsoda időszak volt…! Magamra csuktam a műterem ajtaját, és festettem, rajzoltam, ruhák, pipacsok, virágok, lányok elevenedtek meg a grafikákon és az olajképeken. A gyerekek pedig esténként ott ücsörögtek, nézték, ahogy dolgozom, és beszélgettünk. Megesett, hogy késő éjjelig dumáltunk, és olyan közel kerültünk egymáshoz, mint addig soha…
   

Nincs egy rongyom – hát tervezek magamnak!

– Tavaly nyáron meghívtak minket a férjemmel valahová, és szerettem volna egy nagyon dögös blúzban menni. Mindig imádtam és szexisnek találtam, ha egy nő férfiingbe öltözik, de ezekből az ingekből azért hiányoltam a „sikket”. Álltam a tükör előtt, és panaszkodtam a férjemnek, hogy nincs egy normális blúzom – emlékszik vissza „új karrierje” kezdetére. – Holott tényleg végigjártam a város összes üzletét és turkálóját, mégsem akadtam rá dögös, vagány darabra. A férjem azt kérdezte: na és, ez is gond? Rajzolj egyet, és vidd el a varrónőhöz a tervedet!
Leültem rajzolni – és született tizenhét különböző tervem. Persze a nagy alkalomról lekéstem velük, de végül mind a tizenhetet megvarrattam, és a barátnőim elájultak, milyen különleges modellek. Bennük van a férfiingek vagánysága, csakhogy szexis, nőies vonalakkal. Némelyik egyszerű fehér volt, de variáltam a vonalvezetésükkel, és a barátnőim azonnal lecsaptak rájuk, és elkezdtek gyötörni, hogy nyissak egy üzletet. Az egyik csendes, mégis a Váci utcához közeli utcában pont olyan üzlethelyiséget hirdettek, amit elképzeltem. Hát így kezdtem új életet… Két nap alatt kibéreltem a helyiséget, a férjemmel kialakítottuk a dizájnt, és azóta én lettem a „blúzos” Burda Anna. Rengeteget festek, főleg a magam örömére – és már csak olyan rajzokat készítek, amelyekhez kedvem van.
Anna az új karrierjével megkapta a „szabadságot”, úgy érzi, lassan megvalósul, amiről az a hároméves kislány álmodott. Most éppen a blúzokba szerelmes, azokból tervez minél különlegesebbeket, de azt mondja, előbb-utóbb talán továbblép. Hiszen a nadrágok, a blézerek, de még a férfiingek is érdeklik…

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Ha nincs velem a család,- akkor semmi nem megy…
• Azzal is adsz, ha elfogadsz
• Jöttem, láttam, hazahoztam
• Szépségből szörnyeteg
• Kudarcból jeles?
• Anya főz
• Burda Anna grafikusnő negyvenévesen új karriert álmodott
• Dr. Vekerdy Tamás rovata

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!