Máté Gábor: „Kifordult volna a gyomrom, ha el kell játszanom az abúzust”

Egy idősödő ember könnyen belecsúszik egy titkos kalandba, amit a hétköznapokban a közvélemény meg szokott bocsátani, különösen, ha férfiról van szó – kivéve, ha a vágyak titokzatos tárgya tizenéves. Ebben az esetben még nincs tizennégy. A filmben ön a molesztáló Frici bát alakítja, tehát valamennyire azonosulnia kellett vele. Könnyen ment?

Őszintén szólva nem volt rá nagy szükség, miután a filmben ténylegesen nem kellett eljátszanom a molesztálást – vagy hogy is nevezzem –, csupán bele kellett helyezkednem egy élethelyzetbe, ami meglehetősen távol áll tőlem. Színészként az volt a dolgom, hogy hitelesen ábrázoljam ezt a karaktert, méghozzá úgy, hogy a néző ne tudja biztosan, hogy mit tett. Ez komoly színészi feladat, de mégis csak könnyebb volt, mint ha meg kellett volna jelenítenem, ami körül a cselekmény mozog.

Bajban lett volna?

Igen. Főleg azért, mert a partnerem nem színésznő, és ténylegesen annyi idős, mint a filmbeli lány. Nem is tudom, egyáltalán elvállaltam volna-e, ha durva dolgokat kellett volna tennem.

Egy ilyen feladat túlmutat a színészi határain?

Azt hiszem, igen. Nagyon sok mindent eleve nem vállalnék el, ez beletartozik ebbe a körbe. Kifordulna tőle a gyomrom. Szerencsére ez nem is merült föl. Sőt a forgatókönyv első változatában olyan sűrű árnyék vetült arra, hogy valójában mi is történt, hogy még én kértem, derüljön ki valamivel több. Nekem ugyanis, mint színésznek, tudnom kell. Nem tudok úgy eljátszani egy gyilkost, hogy nem tudom, tényleg ölt-e, vagy csak gyanúsítják. Ebben a filmben a történtek most csak annyira egyértelműek, amennyire a főhős – a hegedűs fiú, aki nyomozni kezd – egyértelműnek véli.

Máté Gábor (Fotó: Dömötör Csaba/smagpictures.com)

Abban a jelenetben, amikor az egyik tanárnő szembesíti Frici bát azzal, hogy van bizonyíték, látszik az arcán a lelepleződés.

Az látszik, hogy volt valami, igen. De az nem, hogy mi: egy csók? Vagy fogdosás? Vagy elvette a lány szüzességét? Nekem a hiteles alakításhoz ezt mindenképpen tudnom kellett. Egyébként a történetnek van valóságalapja: a rendező volt annak idején a fiú, aki felgöngyölítette az egészet. De egészen pontosan ő sem tudta, hogy mi történt. Egyáltalán, azt sem tudom, hogy egy ilyen történetben hol van az a határ, amelyen belül még lehet azt gondolni, hogy semmi nem történt. Meddig lehet elmenni erkölcsileg és pszichésen?

Amikor a #metoo kampány idején egyszer a véleményét kérdezték, azt mondta, hogy abban a szférában, ahol vágyakkal, testtel, érzésekkel dolgoznak, ezek kezelése intelligencia kérdése.

Igen, de ez, amiről most beszélünk, nem ugyanaz az eset. Aki csellózni tanul, ahhoz a tanárának nem kell feltétlenül hozzáérnie. Azt hiszem, elég megmutatni a saját testével, hogy mit csináljon, nem kell megérinteni a hátát ahhoz, hogy jelezze, hogyan tartsa magát a diák.

Hát, egy zeneiskolában ezek teljesen természetes mozdulatok, hiszen a hangszeres tanulásnak is alapeleme a testtel való munka.

Akkor viszont mégis csak igazam van abban, hogy marad az intelligencia: megálljt kell parancsolni. Biztos van, akinek ez nehéz: gátat szabni az ösztöneinek, amelyek egyszer csak feljönnek. Elindulhatnak a gyereklányban is, mert ha hozzáérnek valakihez, akkor ő vagy libabőrös lesz, vagy nem, attól függően, hogyan esik neki. Illetve, hogy ő hogyan értelmezi a saját libabőrét, hiszen lehet azt az érzést undornak, de lehet vágynak is értelmezni. Van, aki boldog, amikor libabőrös lesz, más kikéri magának, mert úgy érzi, behatoltak a belső terébe. Ez nyilván a tanártól, meg az érintéstől is függ. Az is lehet, hogy a gyerek öleli őt meg, és akkor a tanárnak kell tudnia megálljt parancsolni, vagy azt mondani: „akkor mostantól téged nem én tanítalak”.

Bognár Lulu a Szép csendben című filmben (Fotó: Vertigo Media)

Amúgy teljesen normálisnak kellene lennie, hogy egy pedagógus megöleli a tanítványát. Kicsiknél gyakori, de még nagyobbaknál is előfordul, hogy ha bántás éri, elkeseredik, vagy egyszerűen csak a szeretetét akarja kifejezni, odabújik a tanárhoz. Természetes és szükséges reakció lenne, hogy a tanár megöleli. Csakhogy ma esetleg kevésbé meri, ami szerintem nem jó.

Nem feltétlenül jó, de most így kell élnünk.

Ferenczi Sándor pszichoanalitikus „nyelvzavarnak” nevezi ezt a jelenséget, amikor a gyerek gyengédségére a felnőtt szexualizált választ ad. Nem véletlenül számít ez bűncselekménynek tizennégy év alatti gyermek esetében akkor is, ha a gyerek – úgymond – beleegyezett. Nem kevesen vannak intelligens emberek is, akik ebbe a nyelvzavarba belekeverednek.

Igen, például Woody Allen, aki a saját nevelt lányát vette feleségül. Az intelligencia sokrétű, én inkább az érzelmi intelligenciáról beszélek, ami magas IQ-val rendelkező embereknél is lehet alacsony.

Sokszor apró határátlépésekkel kezdődik egy gyerekkel szembeni visszaélés, amelyek egymásra rakódva előállíthatják azt a helyzetet, amikor a tanár valamit „félreért” – ezzel a szóval mentegeti magát Frici bá a lelepleződés pillanatában.

És persze ez lehet hazugság is.

A tanár mindig hatalmi helyzetben van, a karmesterről nem is beszélve. Frici bá kegyként osztja a szereplési lehetőséget. A művészeti területen ráadásul óhatatlanul meg kell különböztetni a növendékeket, hiszen mindenki más bánásmódot igényel.

Frici bá gondolhatja, hogy vannak olyan szituációk, amikor maguk a növendékek éreznek többet egyszerű tanár–diák viszonynál. Nem tudjuk, hányan szerelmesek ebbe a filmbeli Frici bácsiba – akár látens módon is. Ő pedig lehet a rajongásra fokozottan kiéhezett, hiszen, mint kiderül, éppen kezelésre hordja a feleségét, a családi élete feszültséggel teli. El tudom képzelni, hogy megmelengeti a szívét, ami árad felé.

Részlet a Szép csendben című filmből (Fotó: Vertigo Media)

Amíg csak a szívét melengeti, addig nincs is baj.

Szamosi Zsófia: „Az abúzus annál komplexebb dolog, hogy hozzáértek-e valaki nemi szervéhez”

Hát igen, ehhez kell intelligencia, hogy valaki világosan tudja, hogy milyen károkat okozhat a gyerekben, ha nem tud megálljt parancsolni. Nekem például állandóan tisztában kell lennem azzal, hogy ha én mondok valamit, azt nem én, Máté Gábor mondom, hanem az igazgató. Vagy az osztályfőnök. Vagy a rendező. Én ugyan nem mindig akarom, hogy úgy kezeljenek, de ez megtörténhet. Ugyanakkor nem tehetem tönkre az életemet azzal, hogy minden megnyilvánulásomnál arra gondolok, hogy én vagyok az igazgató, én vagyok az osztályfőnök, én vagyok a főszereplő, én vagyok a rendező… Egy ember vagyok, aki bizonyos helyzeteket meg akarok oldani, érteni, javítani. Még azt is rám lehet fogni, hogy nagyképű hólyag vagyok, hiszen állandóan arra gondolok, hogy én vagyok az igazgató. Miközben a társadalmi elvárásrendszer erre kifejezetten rákényszerít.

Folyton vészcsengők szólalnak meg a fejében?

Egyfolytában. A színházban gyakran megtörténik, hogy valami erős érzelmi hullámnak kell elkapnia a próbafolyamatban a színésznőt. Olyankor szinte meg akarnám hálálni neki, hogy idáig eljuttatta magát, és természetes reakcióm volna az ölelés. Lehet is érezni, hogy ő maga is kiszolgáltatottá vált attól, hogy elfogadta a feladatot, amit színészként meg kellett csinálnia, és hogy jólesik egy viszontgesztus, amitől nem érzi magát annyira magányosnak a feladat megoldásában. Én nem gondolom, hogy ez túlmegy a határon, de mivel manapság sosem lehet tudni, ki hogyan értelmez egy ilyen helyzetet, ennek az érzelemnyilvánítási formának már leáldozott. Holott érzem azokon a tanítványaimon is, akikből színész lett, hogy igényelnék a testi érintést.

Mindig pontosan tudja, hogy a másik valami intim dolgot kezdeményez, vagy inkább szakmai jellegű az érzelemnyilvánítása?

Igen, hisz az előbbinek vannak egyéb jelei is. Lennének, de már messziről elkerülöm ezeket a helyzeteket. Nem is tudom, ha akarnék, hogyan ismerkedhetnék.

Major Erik és Bognár Lulu a filmben (Fotó: Vertigo Media)

A filmben lehet úgy is értelmezni, hogy a kialakuló viszonyt a lány kezdeményezte, azzal, hogy felolvas a tanárnak egy írást, amit az láthatóan kvázi szerelmi vallomásként értékel. Mi lett volna a korrekt reakció, hogy az ne legyen se elutasító, se megszégyenítő?

Nehéz kérdés, hiszen abban az írásban semmi sincs nyíltan kimondva, ilyenformán minden elutasítás egyúttal megszégyenítés az adott helyzetben. Azt hiszem, úgy tennék, mintha ez tényleg egy novella lenne, ami nem jelent többet, és talán jelezném, hogy érdemes volna megmutatni a magyartanárnak.

Gyakori érzelmi csapda, hogy ha valaki megérzi, hogy érzelmeket táplálnak iránta, maga is elkezd gyengéden érezni. A szerelmet pedig nem szoktuk elítélni.

Legalábbis megzavarodik tőle. És az is biztos, hogy egy öregedő férfinek jólesik egy rajongó fiatal szempárba belenézni.

Nem csak az idősödő férfiban összetettek az érzések. A lány vonzódik ugyan, de ez a vonzódás nem szexuális természetű – kezdettől érzékeli, hogy valami megengedhetetlen dolog történik kettőjük között. Aztán meg is mondja, hogy ez mostantól nem folytatódhat, de közben az egész átmegy féltékenységi jelenetbe.

Igen, a lány fejében megfordul, hogy a tanár más lányokkal is ugyanazt csinálja, mint vele. Csakhogy ez nem a féltékeny nő, hanem a megrettent gyerek reakciója, mint amikor egy kislány azt látja, hogy az apja egy másik gyereket is megsimogat: „hogyhogy nem csak engem?!” Nem tudom, de nagyon érdekelne, hogy vajon a rendező mit mondhatott ezekről a dolgokról Lulunak, aki a lány szerepét játssza (Bognár Lulu – a szerk.). Ez azért érdekes, mert ő nem színész, és ahhoz, hogy bizonyos érzelmi szintre eljusson a film, valamit kellett, hogy mondjon neki a rendező. Normálisan, ha két színész játssza ezt a jelenetet, ez úgy megy, hogy együtt ülnek a rendezővel, aki addig hergeli őket, míg el nem érik azt az érzelmi állapotot, ami a forgatáshoz szükséges. De itt ez nem így történt, hanem úgy, hogy ők elvonultak, én pedig ott ültem, és vártam. Amikor megérkeztek, láttam, hogy történt valami, amitől Lulu ezt a jelenetet roppant érzékenyen játssza. De nem tudom, hogy a rendező ezt hogyan érte el. Nem is tudtam, mit mondjak neki. Minden közeledési kísérlet bizonyos értelemben paralel lett volna azzal, ami a filmben történik, és ez engem elrettentett attól, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljek vele. És éreztem, hogy ő is meglehetősen elutasítóan viselkedik velem.

Részlet a Szép csendben című filmből (Fotó: Vertigo Media)

Tehát a bűnös viszony disszonanciáit a valóságban is megélték, forgatás közben?

Igen, illetve épp, hogy nem, mert kínosan kerültünk minden félreérthető gesztust. Normális esetben egy film forgatása közben mindent elkövetnék azért, hogy a partneremmel olyan viszonyba kerüljek, hogy a gátlások felszabaduljanak. Például amikor fiatal koromban csókolóznom kellett egy színésznővel, igyekeztem hozzá közelebb kerülni, hogy mire elérkezünk a jelenethez, ne az legyen, hogy két vadidegen ember beledugja a nyelvét egymás szájába. Itt ilyesmiről szó sem lehetett, hiszen magad számára is gyanússá válsz, ha a másik oldalon nem professzionális színésznő a partnered, hanem egy fiatal lány, akiről ráadásul nem lehet tudni, hogy meg tudja-e ismételni a jelenetet. Én sokat tudok segíteni egyébként a partneremnek. Ilyen esetben, ha azt akarom, hogy a színésznő jobb legyen, még finomabban próbálom megsimítani az arcát, vagy úgy hozzáérni a kezéhez, amiről azt gondolom, hogy belőle kihoz valamit. De ebben az esetben nem tudhattam, okozok-e ezzel valamilyen traumát. Neki is el kellett valamit hitetnie magával ahhoz, hogy egy ilyen jelenetet meg tudjon csinálni. De nem kérdezhettem meg, hogy „te most jobban szeretsz engem, mint ahogy kéne?” És azt sem kérdezhettem meg, hogy „mondd, te most undorodsz tőlem?” Nem lehetett valódi kommunikáció közöttünk, minden a filmrendezőn keresztül zajlott.

Említette egyszer, hogy „lányos képű fiatalember” korában abúzus érte egy idősebb férfi részéről. Emlékszik még, hogy akkor mit érzett?

Hogyne. Dulakodás lett a dologból, és nagyon kínos volt az egész helyzet. Nem is magam miatt, hanem mert beleéreztem, hogy innentől ez a történet nagyon komplikált lesz. Aztán hogy ez később belejátszott-e valamilyen kudarcba, vagy legalábbis amit én annak éltem meg, vagy valamilyen szexuális korlát kiépülésébe, azt nem tudhatom.

Azt is mondta, hogy megbocsátotta. Miért?

Igen, már akkor. Nem is szoktam gondolni rá. Csak mostanában jött elő, hogy ilyen dolgokról kérdezgetnek. Azért bocsátottam meg, mert szerettem azt az embert. Nem úgy, persze, mint egy lehetséges szexuális partnert. Nyilván ő is félreértett valamit, ha ezt megtette, én pedig nem tudtam, hogy esetleg gesztusok, együttlétek félreérthetőek lehettek-e számára. Ő jóval idősebb volt. Mindez ráadásul egyházi közegben. Sokat köszönhettem neki, közel állt hozzám. De az is lehet, hogy sok mindent azért csinált, hogy egyszer megerőszakoljon, ez is megfordult a fejemben. Nem tudhatom.

Részlet a Szép csendben című filmből (Fotó: Vertigo Media)

Erőszak volt?

Annak indult, úgyhogy szükség volt fizikai ellenállásra. Nagyon kellemetlen volt.

Ha valami nem történik meg, annak is lehet messzire ható traumatizáló hatása?

Lehet. De nem tudom, hogy van-e. Talán ha elkezdtem volna pszichológushoz járni harminc évvel ezelőtt, akkor kiderülhetett volna. Komoly problémát okozhat a férfiaknak, ha elbátortalanítja őket egy ilyen nyilvánosság előtt zajló vita a zaklatásról. Hiszen ahhoz bátorság kell, hogy ha egy férfi szeretne valamit egy nőtől, azt kinyilvánítsa. Kell valamit mondani, meg kell érinteni egymást, és a kezdő lépést – bár ezért talán sokan konzervatívnak mondanak – a férfinak kell megtennie.

Azért a különbség zaklatás és udvarlás között a hétköznapi helyzetekben elég egyértelmű szokott lenni. Az olyan hierarchikus hatalmi rendszerekben, mint például egy munkahely, nem véletlenül van érvényben a „házi nyúlra nem lövünk” íratlan szabálya.

Igen, de vannak olyan élethelyzetek, amelyekben mindenki házi nyúlnak minősül.

Például egy színházban vagy egy zenekarban, különösen, ha gyerekkorúról van szó.

Igen, az egyértelműen tabu. Ezek nagyon zárt világok. Ha egy szakmában mindig együtt vagyunk, és sokat dolgozunk, akkor szinte nincs is lehetőség arra, hogy más szakmabelivel találkozzunk. Hiába van hierarchia egy színházban, egy iskolában, egy zenekarban, a férfiak alapvetően nem hatalmilag közelítenek a nőkhöz – bár biztos van ilyen, én is hallottam szereposztó díványokról. Nagyon fontos tudni, hogy valójában mi történt két ember között, mielőtt ítélkezünk, különben életek mehetnek tönkre.