2016. Szeptember 29.

“Forradalmi baba voltál – de ezt ne mondd az iskolában!”

Az 1956-os őszi események Jászberényt sem kerülték el. Amikor november 4-én újabb alakulatokat vezényeltek ide, az elmondások szerint a laktanyaparancsnok heves vitába keveredett velük, nem akart azokra lövetni, akikkel korábban együtt élt. A rögtönítélő bíróság tagjai helikopterrel érkeztek, a parancsnokot kivégezték (emléktábláját 2013-ban avatták a városban). A bevonuló szovjet csapatok egy tankból két gyújtógránáttal lelőtték a templom tornyát. November 5-én kijárási tilalmat rendeltek el. Ilyen körülmények között született Stefán Ildikó.

Papp Noémi

Mi történt Jászberényben?

Szovjet katonai alakulatok Jászberényben már 1949 óta állomásoztak. A tiszteket azonban nem a laktanyában szállásolták el, hanem családoknak kellett őket befogadni, és a városban éltek. A hét év alatt a kapcsolat konszolidálódni látszott, a kényszerű együttélésből jó ismerősség, barátságok alakultak ki – az akkori parancsnok még azt is megígérte a helyieknek, hogy a katonái a laktanyát nem hagyják el. A városban fontos ipari objektum volt az Aprítógépgyár és a Fémnyomó és Lemezárugyár. Ugyanakkor az itt állomásozó magyar honvédség és honvédtisztek a helyi forradalmi eseményekben vezető és kezdeményező szerepet játszottak 1956-ban. A helyi laktanya orosz parancsnokával megegyeztek, hogy nem nyitnak tüzet egymásra, a szovjet katonák ellátását továbbra is biztosítják. Megindult azonban a lakosság felfegyverzése és fegyverismereti kiképzést tartottak a városháza udvarán.

Csakhogy Varga Ferenc őrnagy, a Jászberényi Tüzérezred Budapestről visszatért parancsnoka nem vállalta a fegyveres harc vezetését. Szerinte az ellenállás értelmetlen volt, és erről meggyőzte a forradalmi bizottság tagjait és a FISZ vezetőjét. November 4-én elkezdték lefegyverezni a nemzetőröket. Délutánra begyűjtötték a géppisztolyokat és a puskákat, az üzemek elől bevontatták az ágyukat. Sok kézifegyver maradt mégis a fiatalok és a nemzetőrök birtokában. A szovjet csapatok délután 4 óra körül vonultak be a városba. A főtéren 16 óra 30 és 16 óra 45 között tűzharc tört ki, melynek során hat jászberényi lakos és két szovjet katona életét vesztette. A jászberényi kórházba tizennyolc magyar sérültet szállítottak be lőtt sebekkel. A harcok a következő napokban sem csitultak…*

Ilyen körülmények között született a “forradalmi baba”

“Soha, senki nem állja meg szó nélkül, ha meg kell adnom a születési adataimat: Jászberény, 1956. november 10. – emlékszik vissza Stefán Ildikó, az Esterházy Károly Egyetem adjunktusa. – A rendszerváltás előtt ez inkább csak egy-egy hosszú pillantás vagy sóhajtás volt, manapság inkább megkérdezik, »nálatok voltak harcok?«, vagy megjegyzik, »Akkor már bent voltak az oroszok«, vagy a helyiek, »nem akkor lőtték szét a templom tornyát?«. Anyukám szavával élve, én »forradalmi baba« voltam. Persze mindig hozzátette azt is, hogy »ezt ne mondd az iskolában«, vagy »az iskolában úgy mondd, ahogy ott tanítják« – vagyis ellenforradalmi. Egyszer azonban mégis elmondtam. Nagyon szerettem a harmadikos tanító néninket, és mikor szóba került, én dicsekedve mondtam, hogy én bizony »a forradalom alatt születtem«, ő meg persze kijavított. Egy világ dőlt össze bennem: hát én már csak jobban tudom, hogy mikor születtem?! Csakis a forradalom alatt! Nehéz szülés volt, anyukám elmúlt negyvenéves, nem úgy tágult, ahogy kellett volna, az orvost meg csak az érdekelte, hogy nagyon gyorsan szülessek meg, mert ő aztán senki kedvéért sem marad bent a kórházban sötétedés után” – meséli Ildikó a születésének történetét. Az orvos aggodalma jogos volt, ugyanis az Ildikó születése előtti napokban heves harcok voltak a városban.

Hol legyen a keresztelő, ha az oroszok lebombázták a templomot?

“Az orvos azt mondta, hogy őt még világosban vigye haza a mentő, ki nem lép az utcára gyalog! Ezért minden drasztikus módszert bevetett, hogy engem kipréseljen, és sebesen otthagyhassa a kismamákat, akik a gyorsan sötétedő novemberi estén aggódva füleltek, hallani-e fegyverropogást, vagy csend van a városban. Kicsike, vinnyogó újszülött voltam, mondta is a nővérke anyukámnak, mikor hazaengedtek bennünket, hogy »Nem kell ám nagyon sírni, ha valami történne a babával!«. No, ez kellőképpen megrémítette a családot, főleg nagymamám aggódott, hogy meg találok halni, mielőtt megkeresztelnének!”

A gyors keresztelőnek, azonban két komoly akadálya volt. Az egyik, hogy a leendő keresztanya Salgótarjánban élt, és a bizonytalan helyzet közepette nem mert vonatra ülni, elindulni a keresztelőre. A másik, sokkal komolyabb ok, hogy november negyedikén a bevonuló oroszok két gyújtógránáttal lelőtték a főtemplom tornyát. A torony tetőszerkezete teljes egészben, a főhajóé részben leégett, megsemmisült, érthetően, nem egy keresztelő volt a legsürgősebb tennivaló. “Végül, egyik mélyen vallásos rokonunk könyörögte ki számomra az extra sürgős »forradalmi« keresztelőt, és vállalta is, hogy a keresztvíz alá tart. Megtanácskozva a dolgot a plébános úrral arra jutottak, hogy nagyon sürgősen szükségem lesz egy védőszentre, így kaptam az akkor divatos »pogány«, Ildikó név mellé második névnek a Máriát. Szerencsére a nővér jóslata nem vált valóra, de születésem, névadásom viharos háttere egész életemben elkísér.”

* Forrás: részlet Cseh Géza a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár kutatójának tanulmányából