Csányi Sándor agyában jártunk

A műben sok a vicc, a sztori, bevonod a közönséget is. Már-már a stand up comedy-vel rokonítható, amit csinálsz. Próbáltad azt a műfajt valaha?

Nem volt bátorságom. Ám rájöttem, hogy amikor a filmekkel járunk közönségtalálkozókra, valami hasonlót művelek, mert nem szeretem azt, ahogy hagyományosan egy ilyen esemény zajlik. Ül veled szemben négyszáz ember, és kérdeznek. Először komolyan beszélsz szakmaiságról, a film szellemiségéről. Ezt elkezdik egy idő után kicsit unni. Ezután elmondod, hogy jó hangulatban telt a forgatás, hálás vagy az áldozatos kollégáknak. Ekkor már bukik le a fejük. Volt egy erős képem, az Amelie csodálatos életének a werkfilmjéből, ahol a zöldséges fiú behajolt a kamerába, és mondta, szerinte pocsék a rendező, és hülyeségeket mond. Tudtam, persze, hogy ez csak játék, de a merészsége imponált. Rájöttem, egy fokkal több őszinteségre lenne szükségünk. Bevallani például azt, ha egy komoly jelenetnél semmit nem éreztem, csak az járt a fejemben, hogy a villanyszámlát befizettem-e, és ettől úgy tűnt, mintha erősen, mérhetetlenül megrázott volna, amit játszanom kellett. A színészek sokszor nagyon nagy jelenetnél nem tudják azt a nagyot érezni, egészen civil problémák csúsznak be. A közönség szereti ezeket a fura vallomásokat, és a fricskázást is bírják. Ha normálisan és nyíltan felelek, sokkal közelebb tudok hozzájuk kerülni, mint holmi PR-szövegekkel. Persze ez kockázatosabb út, szellemileg flottnak kell lenned, és ha kritikákat fogalmaznak meg, arra is kell tudni nem sértődötten reagálni. Bevonod a nézőket azzal, ha megnyílsz, és ehhez nem kell smúzolnod vagy bulvárosba átmenned. Rájöttem, hogy hagynom kell, hogy elgondolkodtassanak, és onnantól kordában tudom tartani a beszélgetéseket, és irányíthatom a figyelmet.

A Férfiagyban oknyomozásra indulsz, hogy megtudd, miért hagyott el a csajod. Eközben folyamatosan visszatér a férfiak és nők közötti különbségek témája. Szerinted melyik a legtalálóbb ezek közül?

Nagy tanulság számomra, hogy felszabadultan kimondhatom, sosem leszünk egyformák, de azért valahogyan el lehet evickélni egymással. Vegyük például azt, amikor egy nő azt mondja, még öt perc, és készen lesz. Mi pontosan tudjuk, hogy minimum fél óra lesz ebből. De a férfi is azt mondja a kocsmában a telefonba, hogy nyugi, öt perc múlva indulok, holott minimum másfél óra, mire hazaindul. Egyszóval ha megtanuljuk, hogyan olvassunk a mögöttes tartalmakban, kicsit könnyebb lesz a helyzetünk. Az eredeti darabból sok viccet kihúztunk, és inkább az ilyen hazavihető és továbbgondolható tételekre koncentráltunk. De mondok még egy különbséget: egy férfi sosem kérdezősködik, ha eltéved. Ennek evolúciós magyarázata az, hogy az ősidőkben, ha elment vadászni, haza kellett találnia a vaddal, ha meg kérdezősködött volna, a dominanciáját veszítette volna el.

Úgy tudom, biciklivel közlekedsz. Kanyarogva a kis mellékutcákon kérnél segítséget?

Én igen. De amúgy csak az otthonomtól a színházig járok biciklivel, máshol eltévednék. Mivel a bringán intézem a telefonokat is, csak a megszokott útvonal jöhet szóba. De amúgy képes vagyok arra, hogy egy útvonalon, ahol már kétszázszor végigmentem, a következő alkalommal eltévedjek. Ám én amúgy is köztes, férfias-nőies létben vagyok, ez talán a művészi életformából ered. Nincs manuális készségem, nem tudok vízvezetéket szerelni, nem tudok térképet olvasni, a számokkal is bajban vagyok. A művészeknek muszáj a női részüket is szerepbe hozni. Én például a macskákat is szeretem, épp azért, amiért a nőket: mert szabályozhatatlanok. A színház még a művészléten belül is egy külön sziget. Mondják, hogy a színésznőknél egy rosszabb van: a férfi színészek. A javuk primadonna. Húsz éve élek ebben a közegben, ahol a rendezők – jórészt férfiak – nagy része is női agyú, a hisztériázás, a jelenetezés, az érzékenykedés mindennapos.  Ellenben ott van Goda Kriszta, akinél racionálisabb, pontosabb embert nem ismerek.

Te magad is primadonna vagy?

Szeretem azt gondolni magamról, hogy alapvetően fegyelmezett vagyok, de tudom, ha nem megy valami, akkor csapkodok és kiabálok, mert nem tudok feszültségben dolgozni. Az amerikaiak módszere, hogy úgy tesznek, mintha minden flottul menne és szuper lenne, mosolyognak, mintha be lennének programozna. Nos, ez nem az én világom. Nem így működöm, ki kell adjam a feszültséget. Vannak persze nagyon jó konstellációk, mikor erre nincs szükség. Mikor Orosz Dénessel a Coming outot kezdtük forgatni, az első jelenet előtt egy évig havonta találkoztunk, átbeszéltük a filmet, így nem fenyegetett a szétesés veszélye, ami feszültté tehetett volna. Ilyenkor húzódhat a forgatás hajnali négyig, nem lehet kibillenteni. Az is ki tud akasztani, ha ízlésben csúszunk el egymás mellett. Szerintem az nem vicces, ha az ember pofákat vág, vagy letolja a gatyáját, és ha szembe kell mennem valakivel, aki szerint igen, az ki tud borítani. Sok vígjáték épül fel olcsó poénokra, holott van egy jobb vonala a viccelődésnek. Lehet irdatlan hülyeségeket is nívósan, jó arányérzékkel és biztos ízléssel tálalni. Hofi Géza a legjobb példa talán erre, de ugyanígy működik nagy kedvencem, a Jóbarátok is, ami szerintem forradalmi volt a humora szempontjából. Kedvelem, mikor az érzelgős keveredik a derűssel, és váratlanul jön egy bődületes csattanó.

Neked jó humorod van?

Szerintem kifejezetten, de nem mindenki nevet rajta. Szerintem nagyon fontos, hogy az őszinteség legyen a humor forrása, és hogy az ember tudjon reflektálni önmagára. Ha például elragad a szentimentális hév, jelezheted, hogy igen észrevetted, de mit lehet már tenni… Szeretem, aki reagálni tud a saját hülyeségére.

Néha jó darabokba is beraknak nagyon rossz és szinten aluli vicceket, mondván: a közönségnek ez kell. Szerinted lehet nevelni és finomítani, vagy tényleg a seggre esés kell? A stand uposok nagy része is belemegy ebbe, nem egy közülük egyenesen erre épít…

Ha bemondasz egy bazmeget, az mindig hangos tetszést arat. Számomra kedvesebbek az agyat is működtető poénok, de lavírozni kell, muszáj egyértelműbb vicceket is beletenni a darabokba, hogy azok is jól érezzék magukat, akik nem feltétlenül a szofisztikáltabb humoron szocializálódtak. Nem szeretem a vulgaritást, de lehet ordenáré vicceket is jól elhelyezni, és muszáj valamit adnunk a közönség azon részének is, amelyik azért ül be egy darabra, hogy nevessen és szórakozzon.

Te amúgy sokszor elmondtad már, amióta kineveztek a Thália művészeti vezetőjévé, hogy fontos a színházban a varázslat. Ugye rosszul értettem, hogy számodra fontosabb a körítés, mint az esetleges üzenet?

Muszáj, hogy legyen egy előadásban gondolat, csak azt a gondolatot fel kell öltöztetni. Azt látom, hogy ha az emberek meghallják a kultúra szót, visítva menekülnek. Nehéz elmagyarázni, hogy teszem azt egy vers nem feltétlenül valami magasztos vagy éppen értelmetlen dolog, hanem az életük, csak más megfogalmazásban. Eközben meg még a facebook oldalukon is a legtöbben tulajdonképpen versekben nyilvánulnak meg, utalok itt azokra az idézetekre, úgynevezett bölcsességekre, amik csak úgy keringenek a neten. Persze egy Coelho szöveg valami szivárványos háttér előtt rögtön a szívközépbe talál, de másnak jobbára esélyt sem adnak. Petőfit is ugyanezért szerették annak idején: értették, amit mond, és az üzenete szép és érvényes volt. A nyolcvanas-kilencvenes években egy klasszikus színielőadás úgy kezdődött, hogy hazajött a panelba az asszony, levágta a szatyrot, és mondta, hogy megint nem volt párizsi. Ez távol áll tőlem. Engem a varázslat jobban érdekel, és úgy gondolom, a nézőket is. A görögök óta minden darab arról szól, hogy nehéz szeretni, és nehéz bátornak lenni. Abban a pillanatban, ahogy ezt beöltözteted egyfajta mesébe, erősebben tud hatni.  A színház nagyon egyszerűen képes erre. Leteszel egy zsebkendőt, és azt mondod, ez a tenger. Elkezded hullámoztatni, és a néző izgul és aggódik a szereplőkért, mert jön a vihar. Felesleges imitálni a tengert vagyonokért, a képzelet erősebb és tisztább tud lenni a drága díszleteknél.