Kedvenc ápoló

Magányosan meghalni: embertelen

"Behozta a mentő otthonából. Letették az ágyra, s csak egy kicsiny csíkos szatyort szorongatott kezében, ebben volt mindene, talán az egész élete…" – Az "Ápolónő – egy nővér mindennapjai" blog egy bejegyzését olvashatod.

Sorsok, melyekkel találkozunk, egy kívülálló számára olykor hihetetlen. Valamint hihetetlen az a lelkierő részünkről, amely ahhoz szükséges, hogy erősek maradjunk, szolgálni tudjunk töretlen lelkesedéssel.

Mosolyogva és vidáman viseljük el embertársaink gyakran keserves sorsát. Szörnyű képek olykor ezek egy nővér mindennapjaiban. Legszívesebben magadhoz ölelnéd az összes ilyen könnyező, magányos embert.

Magányosan meghalni: embertelen

Behozta a mentő otthonából. Letették az ágyra, s csak egy kicsiny csíkos szatyort szorongatott kezében, ebben volt mindene, talán az egész élete. Gyűrött, szürke pizsama, agyonmosott törölköző, szappantartóban kicsiny, árválkodó kiszáradt szappandarab. Nem volt egyebe, ennyi az összes kincse, ennyire tellett. Kezei és arca naptól és a sok év munkájától ráncos, de szeme még így is csillogósan mosolyog, mikor rám néz.

Egész életét kiolvasom tekintetéből, a sok sok nélkülözést törékeny testéből. Átöltöztetem kórházi hálóingbe, ő hálásan köszöni, ahogyan azt is, hogy viszek neki poharat, hozok vizet és töltök neki, hogy kiszáradt szájával megihassa. Elmegyek egy pillanatra, megkeresem a táskám, kiveszek egy csomag zsebkendőt, azt is odaadom, mert nincs nála ez sem, sajnos.

Segítek neki lefeküdni, mert jön a doktor, hogy megvizsgálja. Szégyenlősen izeg-mozog, kimegyek hát a szobából. Amíg kinn várakozom, magam sem tudom, miért, de nagyon megsajnálom, mert tudom, innen talán már nem is haza vezet az út.

A napok gyorsan telnek. Térülök, fordulok, sokat beszélgetünk, mindig van egy kedves szava hozzánk. Mindennap megkérdezi, mikor mehetne el, mert otthon van Morzsi, a kiskutyája, biztosan nagyon várja, hogy megetesse, megsimogassa, csak egy kicsit magához ölelje, hiszen hosszú évek óta ketten élnek ők, aki igazi társa magányában. “Mi lehet most veled Morzsikám?” – sóhajt fel napjában többször, és kérdi tőlem szinte már-már sírva aggódva. De látom azt is, mintha egyre jobban kedvetlen is volna.

De nem hiszem, hogy csak ezért ilyen elkeseredett.

Látogatás van, de nem jön hozzá senki sem. Majd megint kinyílnak a kórház ajtajai, és akkor, nem, nem lép be hozzá senki ma sem.

Belegondolok egy pillanatra, mit érezhet? Mit érezhet akkor, mikor a szobatársa vidáman beszélget családjával, fogyasztja a finom hazai ennivalót, a kosár aljáról előkerül a finom sütemény, a tiszta törölköző, tiszta pizsama. Nem, nem tud nem odanézni, mikor a társa eszi a hazait, látom, ahogy vele együtt nyeli a – semmit.

Nem tudja nem hallani a szeretet, az aggódás szavait, mellyel társához szólnak. Ő mit tehet? Csendesen, könnyesen, fejét elfordítva, elkeseredve küzd egyre jobban a magány iszonyatos, tehetetlen érzésével.

Reménykedve elkezdem figyelni immár tudatosan, jön-e hozzá valaki, de napokig senki. Ő vár. Mosolyogva, reménykedve lesi az ajtót. Kitartóan, napról napra egyre erősebb, s immár tapintható a vágy: látni, csak még egyszer, utoljára megszorítani kezét, megbocsátani, vagy bocsánatot kérni, utoljára a szemébe nézni, bárhogy is alakult az élet, fontos neki. Most akar elköszönni, addig amíg meg tud szólalni, amíg beszélni tud, hogy elmondhassa gondolatait. Neki…

Hosszú napok telnek el. Már nehéz a légvétel is, feladná, de még nem lehet. Hátha. Talán még eljön az, akit annyira vár. Már-már úgy látom, vége, de mindig, mikor így érzem, megmutatja: nem. Mégsem, mert el kell búcsúznia tőle. Ki lehet az? Nem tudja senki sem.

Eljön a nap, mikor megkezdődik a küzdelem az éltető sóhajért, a levegőért. Mi, ápolók ott állunk mellette, fogjuk a kezét, próbálunk segíteni magányos lelkén, hiszen éreznie kell, még sincs egyedül! Aktív részesei vagyunk a harcnak az életben maradásért. Tudjuk, már csupán a reményteljes várakozás táplál minden földi pillanatot. Már feladná, lehet már Morzsi kutya sem számít, hanem csak egyvalaki, akitől el akar búcsúzni.

Telnek a keserves kínokkal teli órák. Már hívják odaátról, de ő még marad. Vár. Neki még nem lehet elmennie. Hátha jön. Még él a remény. Pislákol a fény.

Látjuk, ahogy vergődik, ekkor már a nővér is könnyezik. Istenem, rettenetesen szenved. Nagyon, de nagyon embertelen ez!

Majd eljön az utolsó pillanat: véget ér a magányos várakozás, a harc, a küzdelem. Nincs miért, nincs kiért.

Ő várt, de nem jött el. Elfáradt, idős teste, lelke kimerült. Magányosan kell átkelnie a kapun.

És csak mi, az őt ápolók vagyunk csupán jelen.

Ott állunk mellette az utolsó pillanatig.

Keressük meg együtt az ország kedvenc ápolóját! Várjuk a jelöléseket október 26-áig!

A bejegyzés az Ápolónő – Egy nővér mindennapjai blogon jelent meg!

 

Ápolók az NLCafén!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése