Két lombikbaba – két császármetszés

1994. őszén, huszonhat évesen mentem férjhez, és következő tavasszal nekiláttunk a családlétszám gyarapításához szükséges teendőknek. Ám a hónapok csak teltek, nem történt semmi, bár orvostól orvosig jártunk. Túl az éveken keresztül folytatott hőmérőzéseken, nyolc mesterséges megtermékenyítésen, egy petevezeték-átjárhatósági vizsgálaton és egy diagnosztikus laparoszkópián, 1998 májusának első napjaiban jutottunk el először a Szent János Kórházba, a Budai Meddőségi Centrumba Dr. Konc Jánoshoz. Mivel korábban már szinte minden szükséges nagyobb vizsgálaton átestem, néhány kisebb rutinvizsgálat után 21-én már meg is kezdtük az injekciós hormonális felkészítést a petesejtérlelésre a lombikbébi-programhoz. Június 17-én tizenhét érett tüszőt szívtak le, melyből nyolc volt életképes. Mivel úgy látszott, hogy ivarsejtjeink önmaguk nem tudtak egymással mit kezdeni, ICSI (spermium petesejtbe injekciózása) technológiával termékenyítették meg őket. Június 19-én négy embriókezdeményt ültettek vissza a méhembe, és kúpokkal kombinált injekciós progeszteron-kezeléshez kezdtek. Otthon maradtam, és csak feküdtem, hogy legalább egy megtapadjon és beágyazódjon. Június 29-én vérvizsgálattal mutatták ki a terhesség létrejöttét: sírtunk a boldogságtól, amikor megtudtuk. A vizsgálat másnapján a párom meglepetéssel állított haza: 1996 októbere óta minden hónapban megvette a Kismama újságot, és a munkahelyén gyűjtögette őket. A következő hónaptól elindítottuk az előfizetést, azóta is hűséges előfizetőik vagyunk.
A július 10-i ultrahangos vizsgálaton még csak egy embrió, négy nappal később már kettő volt látható a képernyőn és a kezembe adott fényképen. Elmondhatatlanul örültünk a két babának, próbáltuk elképzelni velük az életet. Csodálatosan éreztem magam, szinte semmi gondom nem volt, csak néha némi émelygés akkor, ha a busz forgalmi dugóban araszolni kényszerült. Újra bejártam dolgozni, még három hónapig. A harmadik hónap végéig, szeptember közepéig egy-két hetente jártam ultrahangra, és eddig tartott a progeszteron-kúra is. Konc doktorék a szüléshez a Szabolcs utcai kórházban ajánlottak orvost, hozzá kezdtem el járni. Öt héttel a genetikai ultrahang után, november 5-én, egy hirtelen ötletből végeztetett ultrahangvizsgálaton aztán bekövetkezett a derült égből a villámcsapás. Az ultrahangot végző doktornő hosszas, csöndes vizsgálódás után megszólalt: „Van egy kis gond. Az egyik baba szíve nem dobog.” Ekkor huszonhárom hetes terhes voltam, és a magzatok méretkülönbségéből arra lehetett következtetni, hogy az elhalt baba már két-három hete nem élt. Hazafelé végigsírtam az utat. Csak a hazaérkezésem után két órával tudtam felhívni a férjemet, féltem, hogy a megszólaláskor elsírom magam. A kórházban azt mondták, sajnos gyakran előfordul, hogy az egyik baba még a méhen belül elhal. Örüljünk annak, hogy a másik baba él, és így egyedül most jobbak az életkilátásai, az elhalt baba pedig nagyrészt fel fog szívódni.
A szüléshez végül másik orvost, másik kórházat választottunk. Újra Konc doktorhoz fordultam, aki Dr. Újvári Elemér főorvos urat ajánlotta a Szent János Kórház Szülészeti osztályán, aki mindvégig két-három hetenként, saját kezűleg végzett vizsgálatokkal tartotta bennünk a lelket, és biztatott, hogy minden rendben lesz, egészséges kisfiúnak adhatok életet. A szülés előtt nem sokkal kiderült, hogy a babánk arctartásban helyezkedik el, azaz az addigra egyujjnyira kinyílt méhszáj mögött az orra és a szája tapintható. Szó esett róla, hogy kicsi az esély, hogy a vajúdás során a fej koponyatartásba forduljon, ezért császármetszés várható. A hét-nyolc perces keményedések szombaton déltájban kezdtek rendszeressé válni. Fájdalmat továbbra sem éreztem némi enyhe, menstruációs jellegű derékfájáson kívül. Este hatkor már otthonról telefonáltunk a főorvos úrnak, akivel arra jutottunk, hogy eljött a kórházba indulás ideje. A kórház felé menet már négypercenként jöttek a komolyabb fájdalom nélküli keményedések. Az ügyeletes orvos az előzmények alapján este nyolc órakor döntött úgy, hogy behívja az orvosomat. Miután felvittek a második emeleti műtőbe, hamar megkaptam a spinális érzéstelenítő injekciót. Az ezt követő percek gyorsan elrepültek, mindenki tette a dolgát, én meg csak néztem a plafont, és fojtogatta torkomat a sírás. Aztán egyszer csak mondta az orvosom, hogy itt van a baba, szép, egészséges kisfiú, és hogy azért is jó volt, hogy császármetszéssel született, mert a köldökzsinór a testén és a nyakán is körbe volt tekeredve, sőt a kezével marokra fogta. Március 6-án 21 óra 22 perckor 3100 grammal és 52 cm-rel megszületett Gergő. (Az elhalt másik babát ellapult, erősen deformált állapotban, úgynevezett papírmagzatként találták meg a másik méhlepényben. Az elvégzett szövettani vizsgálat már nem tudta megállapítani az elhalás okát.) Gergőt átvitték a szomszédos szobába, hogy leszívják az orrából és a szájából a magzatvizet, én pedig gyenge, kis nyivákolás-szerű babahangokat hallottam. A torkom ezek hallatán még jobban elszorult. Az idő továbbra is megállíthatatlanul repült. Egyszer csak hallom az orvosom hangját: „hát nem mutatják meg ezt a kisfiút az anyukájának?” Néhány pillanat múlva kiderült, hogy a szülésznő már levitte magával a fiamat megmosdatni és felöltöztetni az első emeletre, a szülőszobába. Így történt, hogy a folyosón várakozó férjem, édesanyám és öcsém hamarabb látta a kisfiamat, mint én magam. Az egyik aneszteziológus szaladt utána, hogy hozza vissza nekem megmutatni. Amikor a szülésznő végre visszajött, a fejem bal oldalán megmutatta nekem az én várva várt kisbabámat. Aznap már nem is láttam többet.
Valahogy fel sem merült bennünk, hogy egy gyerek után megállunk. Gergő megszületése után sem védekeztünk, bízva abban, hátha csoda történik, és mégis magától összejön a következő csemete. 2000 nyarán kezdtünk el újból türelmetlenkedni, és újra felkerestük jól bevált orvosunkat. Ő egy gyors ultrahanggal megállapította, hogy peteérés valószínűleg a szoptatás miatt még mindig nincs, így először is több hónapig tartó gyógyszeres tejelapasztásba kezdtünk. Mivel Konc doktor szerint a második babáért indult kezelések nagy számban eredményesek, újra bizakodóak voltunk, és 2001 márciusában elkezdtük a következő lombikprogramot.
Az akkor hatályos törvények szerint, mivel már volt élő, lombikprogramból származó gyermekünk, nekünk nem járt a tb-támogatás: a beavatkozás költségeit nekünk kellett fedeznünk. (A kezeléshez használt gyógyszerek – sok esetben több százezer forintos nagyságrendű – költségei mindenféleképpen a gyermekre váró párokat terhelik!) 2002. január 1-ével ez a jogszabály megváltozott: ma már a sikeres lombikterhességek számától függetlenül mindenkinek jár az öt támogatott beavatkozás. Ezt a programot már sokkal rutinosabban csináltam végig. Míg korábban a felkészítő és a követő injekciókat mindig orvosi rendelőkben (a Meddőségi Centrumban, a háziorvosnál illetve az ügyeleten) adattam be, most megtanultam az öninjekciózást, ezzel sok időt spórolva meg magamnak és a kisfiamnak is.
Április 19-én három embriót ültettek vissza, majd 26-án még egy újabbat, amely már eljutott a közel százsejtes, ún. blasztocita fejlődési szintig. Most is kaptunk kúpos és injekciós progeszteron-támogatást. A beavatkozás után igyekeztem itthon sokat feküdni, már amennyit egy kétéves gyerek mellett lehet, még ha a nagymamák váltott felügyelete sokat segített is. A laboreredmény-hirdetést egy forgalmi dugó miatt majdnem lekéstük. Pedig kár lett volna. A hírnél szebb ajándékot nem is kaphatott volna a férjem: újra babát vártunk. Alig tudtuk elhinni: második gyermekünket is elsőre sikerült útjára indítani.
Az első ultrahangunk május 10-én még csak egy 10 milliméteres petezsákot mutatott, de két héttel később már a 13 milliméteres, karkezdeményekkel rendelkező embriót is láthattuk. A hetek innen kezdve már gyorsan repültek. Most is nagyon jól éreztem magam. Ultrahangra most is kéthetente jártam. Szóba került a szülés is. Nagyon szerettem volna – persze a körülmények figyelembevételével – természetesen szülni, viszont a János Kórházban rögtön azt mondták, hogy biztos a második császármetszés. A kapcsolódó rossz emlékeim miatt ebbe nem nyugodtam bele, ezért elkezdtem más orvost keresni. Júliusban, a második trimeszter elején kezdtem el Dr. Hajnáczky Károlyhoz járni, ő a Péterfy Sándor Utcai Kórházban dolgozik. Hallottam ugyanis arról a Misgav-Ladach-féle császármetszésről, amit ott kezdtek el alkalmazni, és bíztam benne, hogy ha esetleg mégsem kerülhetem el a kést, akkor ezzel a módszerrel könnyebben átvészelem.
Augusztusban az AFP-eredményemet értékelték magasnak (2,1 MOM), emiatt kétszer voltam a Schöpf-Merei Kórházban genetikai ultrahangon. A második alkalommal – épp az emlékezetes amerikai terrortámadás napján – jobb oldalon mélyen tapadó, méhszájat érintő méhlepényt diagnosztizáltak. Hála az égnek, semmi gond nem lett belőle, a lepény természetes mozgása során eltávolodott a méhszájtól, mert a következő ultrahangon már normális helyen tapadt.
Megpróbáltatásaimnak ekkor még nem volt vége. November közepén elkezdtem egyre jobban viszketni: a fejem búbjától a talpamig, mindenhol. Abbahagyni képtelenség volt, sokszor éjjel álmomban is vakaróztam, a férjem ébresztett fel, hogy ne tegyem. Az orvosom szerint terhességi epepangás okozta: a növekvő méh nyomta az epevezetéket. Korábban erről sem hallottam semmit, próbáltam utánanézni, rokonok, ismerősök körében utánakérdezni. Kiderült, hogy anyai ágon többször is előfordult, és mindenki azzal biztatott, hogy szülés után megszűnik. Sovány vigasz: addig még volt majdnem két kínkeserves hónapom.
2002. január 8-ra voltam kiírva. Az előző császáromra való tekintettel – ahogy ez a Péterfyben szokás – be kellett feküdnöm egy héttel korábban. Nagyon nem akaródzott. Mikor beértünk a kórházba, összetalálkoztunk az orvosommal, aki a férjemnek is elmondta, hogy ha mégis úgy alakul, hogy császár lesz, neki nincs kifogása az ellen, ha bent van az apuka. A párom a várandósság alatt végig ingadozott: Gergő császárjánál nem lehetett bent, most pedig attól félt, nehogy ő nem bírja az én megpróbáltatásaimat. Én szerettem volna, ha velem marad. A délelőtt folyamán megtörtént a felvételi orvosi vizsgálat és beszélgetés. A kötelező felvételi amnioszkópiát megúsztam, mivel teljesen zárt volt a méhszáj. Elküldtek ultrahangra is. Itt az orvos 102 milliméteres fejátmérőt mért, és 4 kiló feletti becsült súlyt írt a leletre. Azt is mondta, hogy a korábbi császárhegem csak 5 milliméteres, ez az a határérték, ahol már nem kockáztatják azt, hogy hüvelyi szülés közben esetleg szétrepedjen, így szinte biztos a császármetszés. Ezt a megjegyzést szépen elengedtem a fülem mellett, és továbbra is bizakodtam.
Aztán jött a déli nagyvizit a főorvossal. A szokásos (főorvosi) kézi vizsgálat közben ismertették a kórelőzményeimet és a jelenlegi terhesség finomságait: második lombikterhesség, előző császármetszés arctartás és félidősen elhalt ikertestvér miatt, 5 mm-es hegvonal-vastagság, terhességi epepangás, lehetséges Rh-összeférhetetlenség, várhatóan nagy magzat és illeszkedett, de nem rögzült koponya. Ekkor a főorvos úr meghozta a döntést: ez esetben jobb a császármetszés, és legyen mondjuk holnap. Én persze teljesen le voltam törve, mint annak a bizonyos éjjelinek a füle. Mire visszaértem a szobámba, már hangosan bőgtem. A szobatársnőim vigasztalgattak éppen, mikor bejött az orvosom, hogy megbeszéljük a másnapot. Szegény, hirtelen nem is tudott mit kezdeni velem, úgy megsajnált. Magyarázgatta, hogy nekünk most ez a legbiztonságosabb, de én hiába fogtam fel, hogy ez a mi érdekünk, azért a csalódás az csalódás, fel kellett dolgoznom. Megbeszéltük, amit kellett, aztán elbúcsúzott. Én meg felhívtam a férjemet, hogy másnap délelőttre ne tervezzen bent a munkahelyén programot. Meg hogy most már ideje lesz eldöntenie, bejön-e a szüléshez. Azt válaszolta, hogy ha nekem ez fontos, akkor ott lesz. Nagyon örültem a döntésének.
Innentől eseménytelenül telt a nap. Miután lenyugodtam, kezdtem örülni, hogy holnap végre vége a hónapok óta tartó elviselhetetlen viszketésnek, no és hogy végre kibújik a pocakomból ez a nagy baba. Beszélgettem, ismerkedtem a folyosón meg mindenhol, hogy eltereljem a figyelmemet.
Eljött a reggel öt óra. Hőmérőzés, pisilés az üvegbe, vérvétel a nővérszobában, gyorsan telt az idő háromnegyed hatig. Megtörtént a beöntés is, aminek a következményével fél hétig voltam elfoglalva. Mivel nem tudtam eldönteni, hogy lesz-e még folytatás, visszamentem a szobámba, és ott várakoztam. Negyed nyolcig aludtam, akkor jött a főnővér, hogy át kellene költözködnöm a szomszéd szobába, mert a műtétről már oda fognak kihozni. Epidurális érzéstelenítést kaptam. Nehéz volt ülve cicahátat csinálni úgy, hogy a bal vénámba kötött infúzió is tudjon folyni, meg ne is mozduljak meg, amikor a fájdalmat éreztem. Talán ez volt a legkellemetlenebb része az egésznek. Majd jött a borotválás, meg a katétert is berakták, de ekkor már az altestem mintha nem is az enyém lett volna. Irány a műtő, elhelyeztek az ágyon, kikötöttek-bekötöttek, ahol kellett, lepel a fejem elé, majd innentől újra bent lehetett a férjem is. Az asszisztáló orvos, miután meglátta az előző vágásom helyét, hosszas megbeszélésbe kezdett az orvosommal: nagyon lentinek találta. Végül – miután az orvosom velem is megbeszélte, és elnézést is kért előre érte – két centiméterrel az előző vágás fölött, de még így is a szőrzet vonalában maradva vágták fel a pocakomat. 2002. január 4-én, pénteken 9 óra 46 perckor tehát megszületett a kislányom, Eszter, 59 cm-rel és 4180 grammal. Elvitték nyákszívásra a műtő sarkába, emlékszem, hárman álltak körülötte. Köldökvért is vettek tőle a vércsoport meghatározásához. Bebugyolálták, és odaadták a páromnak, így együtt nézegethettük. Csupa fehér magzatmáz volt, vastagon. Göndör, sötétbarna, sűrű haja is alig látszott ki belőle, pici szeme pedig hunyorgott a hirtelen ráömlő rengeteg fényről. (Eszembe jutott Leboyer Gyöngéd születése…)
Mielőtt elvitték volna felöltöztetni, még adtam neki egy puszit: csupa magzatmáz lett nemcsak az arcom, de még a szemüvegem is. Nem is töröltem le sokáig, ez a legjobb testápoló.
Én három dologra emlékszem, amit a műtétből éreztem: egyszer, amikor a vágást tágították kézzel, aztán amikor kiemelték Eszter popsiját és azt, amikor a méhemet kiemelték a hasfal elé: olyan volt, mintha felfelé húztak volna a hasamnál fogva az asztalon. De semmi sem fájt. A férjem, miután kiemelték a babát, megkönnyebbült, megnyugodott, és igen vidám lett, majdhogynem viccekkel szórakoztatott: így én legalább nem az orvosok beszélgetésére figyeltem. Azt viszont hallottam, amikor az orvosom megköszönte az asszisztáló orvosnak, hogy rábeszélte a feljebb vágásra. A műtét után rögtön a szobámba toltak, nem volt szükség őrzőre. Negyedóránként bejött egy nővérke, aki rendszeresen ellenőrizte a vérnyomást, cserélgette az infúziókat és a katéterzsákot. Nemsokára bejött az orvosom is, elmondta, milyen jó, hogy a másik vágás mellett döntöttek, mert nagyon sok összetapadás volt a hasüregben, és az előző műtéti heg vonalában nagyon nehezen tudtak volna dolgozni. Megbeszéltük, hogy ha minden rendben lesz, szerdán hazamehetünk. Aztán elbúcsúzott, mondta, hogy hétvégén nem lesz bent, de ha bármi gondom van, szóljak az ügyeletesnek nyugodtan, vagy hívjam fel telefonon őt.
A nővérkétől egyfolytában azt kérdezgettem, mikor szoptathatom meg a kislányomat. A válasz az volt, hogy amikor oldalra tudok fordulni. Ezért szorgalmasan mozgattam a lábfejemet, hogy ezzel is gyorsítsam az érzéstelenítő hatásának múlását. 12 óra 15 perckor jött el a várva várt pillanat, amikor végre a kezembe adták a kislányomat – alig két és fél óra telt el a világrajötte óta – és persze segítséggel oldalra fordultam (nem mondom, hogy kellemes volt), hogy mellre tehessük. Amint beleért a szájába a cici, ráharapott, és úgy megszívta, ahogy azt illik. Fél óra szopizás és ismerkedés után Esztert visszavitték az újszülöttosztályra, én pedig nekiálltam SMS-eket írogatni.
Aznap még kétszer kaptam meg Esztert, egyszer délután, még az első felkelés, egyszer pedig az esti lefekvés előtt. Az első éjszakát az újszülöttosztályon töltik a babák, utána viszont már száz százalékig a mamáké a baba, az orvosi vizsgálatok a szobákban történnek, esetleg vérvételre kell bevinni a babákat, no meg este fél kilencre fürdetésre. (Persze ha igény van rá, megőrzésre máskor is be lehet vinni őket a csecsemősökhöz.)
15 óra körül megszabadulhattam a katétertől és az infúziótól, de a felkelés nem volt egyszerű. 17 óra körül próbálhattam a nővérke segítségével először. Nagy nehezen sikerült kiülnöm az ágy szélére, amikor megkérdezte a nővérke: nincs hányingere, nem szédül? Pár másodpercen belül már válaszolni is alig tudtam, ájulás környékezett. Így a próbálkozást felfüggesztettük, gyorsan visszafeküdtem. Rögtön jobban lettem. Legközelebb este kilenc körül próbálhattam meg. Ekkor már nem ájultam el. Néhány perc ücsörgés után a felállás is ment, és a nővérke kíséretében szép lassan ellépegethettem a legközelebbi üres fizetős szoba mellékhelyiségéig. Innen már – sajnos dolgom végezetlenül – egyedül távoztam, és olyan jól ment a járás, hogy a sajátom helyett a szomszéd szobába mentem, beszélgetni. Amikor az esti szoptatás után Esztert visszatoltam az újszülöttosztályra, olyan jól éreztem magam, hogy nem akaródzott visszafeküdnöm sem, még nekiálltam a születési értesítőket kitölteni, egészen éjjel egyig. Néhány napig fekve, bizonyos helyzetekben nagyon fájt a jobb vállam. Ennek az volt az oka, hogy amikor a méhet visszahelyezték a hasüregbe, levegő szorult be, ami oda sugárzott ki. A fájdalomcsillapítók nem sokat értek, de a levegő fokozatosan felszívódott, s akkor végre jobb lett. Az ötödik napon hazamehettünk, a kapcsokat és öltéseket két nappal később szedték ki. Itthon nagyon gyorsan sikerült talpra állnom. A sebemet egy hétig naponta legalább egyszer végigvilágítottuk Bioptron lámpával. Tíz nappal a műtét után már majdnem teljes értékűnek éreztem magam. Senki meg nem mondta volna a mozgásom alapján, hogy másfél héttel azelőtt császároztak. Még a gyermekorvosnak is feltűnt, és megjegyezte, hogy sokkal jobban nézek ki, mint annak idején Gergő születése után 2 hónappal.
Eszter kizárólag szopik, igény szerint (ami nála most, három és fél hónapos korában napi hat-nyolc – ebből éjjel egy-két – alkalmat jelent), semmi mást nem kap. Sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb baba, mint Gergő volt. Ha lehetne, mindenkinek azt ajánlanám, hogy rögtön a második babával kezdje.
Ezúton is szeretném megköszönni a Budai Meddőségi Centrum minden dolgozójának a munkáját, melynek két gyönyörű gyerekem az eredménye. És köszönöm a Péterfy Sándor Utcai Kórház Szülészetének is a gyors felépülést eredményező beavatkozást és ápolást. Ha még valaha babát várnék, azt is ott hoznám világra.
kata.mama@drotposta.hu

Megjelent a Kismama magazin 2002/9-es számában.