Baba

Nem csak a pénz számít

Szüléseim történetének megírására az vett rá, hogy szeretett kórházam szülészetérõl még egyik lapjukban sem olvastam. Úgy érzem, tartozom annyival a kórház szülészetén dolgozóknak, hogy megírom történetüket.

Az említett intézmény a Fekete Angyal-ügyről elhíresült Nyírő Gyula Kórház. Két gyermekemet szültem itt: a most három és fél éves fiamat és négy és fél hónapos kislányomat.
A kórház szülészetét nem nevezhetnénk modern szóhasználattal alternatívnak, hiszen a régi bevált rutinokból megőriztek néhányat. Így például míg vajúdni bárhogy lehet, szülni csak fekve, szülőágyon. A borotválás, a beöntés, valamint a gátmetszés is rutin. Fájdalomcsillapítást pedig csak műtét esetén adnak. Ennek ellenére azt gondolom, hogy igenis, jó volt itt szülni: hiszen a szülőágy modern, kényelmes, a beöntés és a borotválás nem is volt kellemetlen – szerintem ennek elviselhetősége leginkább a személyzet hozzáállásán múlik. A fájdalomcsillapításról pedig az a véleményem, hogy amit a pici gyermekem el tud viselni, azt nekem is el kell. Az élet úgyis mindenkinek erejéhez mérten osztja a fájdalmat. Ha valakit érzéstelenítenek, akkor nemcsak arról a fájdalomról mond le, ami késztetné, hogy segítsen gyermekének világra jönni, hanem a természet és az emberi test olyan csodájáról is, amely a gyermek megszületésének pillanatában éri a szülő nőt. Aki már szült érzéstelenítés nélkül, érti, mire gondolok…
Pisti fiam problémamentes terhesség végén, hosszú (tizennégy és fél óra), fájdalmas és gyönyörű szülés után látta meg a napvilágot 1998. február hatodikán. Sok szüléstörténetet hallottam és olvastam már, és meggyőződésem, hogy a szülését mindenki felkészültségének megfelelően éli meg borzalomként vagy gyönyörűségként. Nem tagadhatja senki, hogy a szülés fájdalmas, de hogy milyen csodálatos és ünnepélyes pillanat lesz, az csak rajtunk múlik.Amikor a teszt ismét pozitív eredményt mutatott, még nem sejtettük, milyen megpróbáltatások várnak ránk és családunkra ahhoz, hogy ismét egészséges gyermekünk születhessen. A terhesség kilencedik hetében, 2000. szeptember tizenhatodikán enyhe barnás vérzéssel kórházba kerültem megfigyelésre. A harmadik napon erős, élénkpiros vérzés jelentkezett, ami vetélésre utalt. Borzasztóan megijedtem, nem számítottam arra, hogy ez velem is megtörténhet. A vizsgálatok azonban azt mutatták, hogy egy hematóma (vérömleny, ami a lepény elégtelen megtapadása miatt keletkezik a méh felszíne és a lepény között) van a méhemben, és hogy magzatom még él. Szigorú fekvést írtak elő, és természetesen kórházban tartottak. Lassan vánszorogtak a napok, a feszültség pedig nőttön-nőtt, ugyanis a hematóma olyan gyorsan növekedett, hogy egy hét múlva magzatom méretét is meghaladta. Az orvosom ekkor felkészített a legrosszabbra: a gyakorlat szerint ugyanis a magzat méretét meghaladó vérömleny biztos vetélést jelent… Az eddig szedett gyógyszerek mellé antibiotikus kezelést is kaptam (így a napi bevett mennyiség 15-16 kapszula lett). Borzasztóan féltem, most már attól is, ha a gyermekem megmarad, nem lesz-e valamilyen baja ettől a sok gyógyszertől. Az orvosom azonban azt mondta, ez az egyetlen esélyem, ugyanis ilyen esetben a felszálló fertőzések jelentik a legnagyobb veszélyt a magzatra. És lassan, de biztosan javulás mutatkozott, a vérzés ugyan nem állt le, de a picikém nagyon szépen fejlődött, és a hematóma is kezdett visszahúzódni. Már egy hónapja voltam az osztályon, amikor az orvosommal megegyeztünk, hogy hazajöhetek, ha itthon is folytatom a pihenést. A családom mindent megtett értem, de sajnos egy hét itthon töltött „szabadság” után vissza kellett mennem a kórházba, mert újra átütő vérzés jelentkezett. Még egy hónapot töltöttem a terhespatológián, mire a tizennyolcadik héten elállt a vérzés, és a kisbabánk is szépen fejlődött, így hazaengedtek. Ettől kezdve semmi probléma sem volt, és 2001. április 22-én viharos gyorsasággal, 6 óra 18 perckor, 4 kilóval és 58 centiméterrel egészségesen megszületett Zsófi lányunk. Azt a megkönnyebbülést és boldogságot soha nem felejtem el, amit akkor éreztem, amikor egészséges gyermekemet a kezembe vehettem.
Ezúton is szeretnék köszönetet mondani az orvosomnak: dr. Szakonyi Tibornak, amiért olyan rendíthetetlenül hitt abban, hogy gyermekem megmarad, és egészségesen születik majd meg. Szeretném megköszönni a nővérkék munkáját: Edina, Judit, Lucy és a többiek kedvessége és segítsége nélkül nem tudtam volna elviselni azt a két hónapos bezártságot. Köszönet illeti Sarok Éva szülésznőt, aki a biztonságot jelentette számomra, mikor a szülés hajnalán őt pillantottam meg a szülőszobán. És köszönetet kell még mondanom a kórház összes dolgozójának (a takarító néniktől az újságárus bácsin keresztül a többi orvosnak is), hiszen olyan szeretettel és figyelemmel fordultak felém, ami családommá tette őket abban a nehéz időszakban. Gratulálni szeretnék Nagy Gyula főorvosnak, aki ilyen jó csapatot irányít, és kitartást kívánok neki a nehézségek leküzdésében. Nem felejtettem el azokat az anyákat sem, akik hozzám hasonlóan az életük egy jelentős szakaszát itt élték le (nem egy anyuka az egész terhességét itt volt kénytelen eltölteni), remélem, azóta mindannyian boldogok, és ilyen mély hálával és szeretettel gondolnak az itteniekre. Mind a kétszer ugyanaz a választott orvos vezette le a szülést. Úgy érzem, nekem szükségem volt erre, vágytam egy orvosra, akiben teljesen megbízhatok. A hálát pedig pénzen kívül sok mindennel ki lehet fejezni. Nekem például az orvosom már a terhességem alatt említést tett arról, milyen nagy becsben tartja az anyukáktól kapott „relikviákat”. Akkoriban egy kismama saját készítésű szobra volt a legkedvesebb számára, amelyet magáról mintázott terhesen. Én nem vagyok megáldva ilyen kézügyességgel, de vettem a fáradságot, és a szülés után rám tört gondolatokat lejegyeztem, és fényképek hátuljára írtam – ezzel leptem meg őt. Tudom, ezzel nem volna elégedett minden orvos, de azt gondolom, hogy a hálánkat ezzel igazabban ki tudjuk fejezni, mint a pénzzel. Nincs olyan orvos, aki ne tenné ki büszkén a szobája falára azoknak a gyerekeknek a képeit, akiknek születésében ő olyan nagy szerepet játszott…
Kaliné Kátai Andrea, Szentendre

Megjelent a Kismama magazin 2002/2-es számában.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése