Sztármamák: Csapó Virág

Kaposváron a legbiztosabb pont egy találkozó színhelyének a színház. Persze, ha az ember lánya Csapó Virággal beszél meg randevút, számíthat rá, hogy nem lesz könnyű kiragadni őt – na és kislányait – a kollégák, pályatársak köréből. A három hónapos Míra a sztár, nyolcéves nővére, Sára büszkén mesél a kicsi legújabb mutatványairól.
– Képzeljétek el, belekapaszkodik a saját pulcsijába, és felhúzza magát. Azt hiszi a kis butus, hogy már tud ülni. Ma is úgy erőlködött, hogy a végén kihányta a reggelijét.
A hallgatóság jót derül a beszámolón, Virág azonban fontosnak tartja hozzáfűzni, csak azért jött vissza az a kis anyatej, mert nem hagyott elég időt a büfizésre. – Tudod, hogy sietnünk kellett a vendégek elé.
– Persze, mindig rohanunk, de lassan kezdem megszokni – mondja némi kritikai éllel a nagylány, miközben elhelyezkedik a négykerék-meghajtású mikrobusz hátsó ülésén. Míg a városközpontot elhagyva a szép somogyi tájra vezető úton kanyargunk, jó alkalom adódik az időbeosztásról beszélgetni.
– Csakugyan gyakran sürget minket az idő. Sára másodikos az ének-zenei általánosban, délutánonként úszni jár. Párommal reggel alakítjuk ki a menetrendet: ki viszi az iskolába, ki az uszodába, melyikünk várja utána, kell-e vásárolni, van-e valamilyen plusz feladat, intéznivaló? Még csak három napja kezdődött az iskola, most szembesült Sára ezzel az életformával, hiszen a nyár ugyanolyan eseménydús, ugyanakkor pihentető volt számára, mint eddig.
– Mivel foglalkozik a párja?
– Ő Kocsis Pál, és természetesen a Csiky Gergely Színház tagja. Már javában folynak az évadnyitó előadás próbái, de szerencsére a délutánjai általában szabadok. És ami még ennél is fontosabb: fel sem merül benne, hogy kivonja magát a családi nagyüzemből.
Az autó közben egy gyanúsan hepehupás útra kanyarodik, az elején postaládák sora jelzi, errefelé már a levelet sem hozzák ki.
– Ez egy zártkerti rész, a telekár itt még tizedébe kerül a belvárosinak. Sára télen reggelizés közben a kert végében bóklászó őzikéket látja, de ha nem akarunk napokig elzárva lenni a behavazott utak miatt, az utca lakóinak maguknak kell fizetni a hókotrót. Most pedig, ugyancsak helyi összefogással, aszfaltoztatjuk az utcánkat. Még szerencse, hogy senki nem vonja ki magát a terhek alól.
– Hol született a család legifjabb tagja? – kérdezem, amikor a kellemes nappaliban elhelyezkedünk.
– Itt, a kaposvári kórházban. Sárát Budapesten a MÁV Kórházban szültem, és bár magam is vallom, hogy járt utat a járatlanért el ne hagyj, úgy gondoltam ezúttal váltok.
– Érte valami kellemetlenség?
– Jaj nem, szó sincs róla. De abból a fajta érdeklődésből, ami a Barátok közt Novák Évájának valószínűleg kijutott volna, nem kértem.
– Öt év alatt nem sikerült megszeretni a népszerűséget?
– A népszerűség kellemes dolog, ha az ember színésznek áll, vágyik is rá, hiszen a siker élteti. Azonban vannak pillanatok, amikor a nő nem színész, hanem például anya.
– Ilyenkor az sem számít, hogy bizonytalan ideig nem láthatjuk a sorozatban?
– Ez nem mérlegelés kérdése. A gyerekek számomra mindennél fontosabbak, és hiszem, hogy van élet, meg karrier gyerekek mellett is. Én nem rohanok. A színházamban is úgy beszéltük meg, hogy az évad első felében nem játszom, és a másodikban is legfeljebb egy új darabot próbálok.
– Ősszel még láthattuk néhány epizódban egy kislánnyal, de nem Mírával.
– Így igaz, ő Kamilla. Előre tudtam, mire vállalkoznék, ha a lányomat vonnám be a sorozatba. Egy ilyen forgatás a legnagyobb igyekezet ellenére is tele van feszültséggel, hangoskodással. Így, hogy nem az én lányomról volt szó, percenként szóltam, hogy legyünk halkabbak, siessünk, hagyjuk aludni Kamillát. Míra miatt sokkal nehezebb lett volna szólnom. Kamilla édesanyja is megkönnyebbült, amikor Novák Éva „vidékre költözött” a lányával.
– Nem is értem, miért a munkáról kérdezem, amikor minket is sokkal jobban érdekel, milyen volt a terhesség és persze a szülés.
– A terhességgel semmi gond nem volt, ellenben örökké égett a gyomrom. Pontosabban az első három hónapra jellemző hányingert a negyediktől felváltotta a gyomorégés. Délutánonként már csak a kanapén hevertem mozdulatlanul, mert úgy kevésbé szenvedtem. Mondta is mindenki, hogy nagy hajjal fog születni a lányom. A jóslat annyira bejött, hogy még most is csak egy kis pihe jelzi: itt majd haj lesz. Bizonyára a sok heverészésnek köszönhető, hogy 15 kilót híztam. Nem csoda, hogy a végére már nagyon vártam a szülést, ami egyre csak késett.
– Mikor született pontosan Míra?
– Június 8-án, és a lehető legjobban választotta meg az időpontot. Már korán reggel a fájások gyakoriságát jegyzeteltem. Délelőtt beugrottam egy vizsgálatra a kórházba, a szülésznő azt mondta, valamikor délután fogunk szülni. Az orvosom egy keresztelőre készült, Pali meg este játszott. Úgy tűnt, veszélyben a papás szülés. Nevetett is a szülésznő, hogy most akkor gyorsítót vagy lassítót adjon, hogy az orvos is befusson és Pali is velünk lehessen. Persze semmit sem kaptam, viszont hazaballagtunk, és jól megebédeltünk, egy kicsit még pihentem, aztán amikor már ötpercesek voltak az összehúzódások, elindultunk. Mire a szülészetre értünk, már másfél perces fájásaim voltak. Kezdtem bánni a bőséges ebédet, mert nem mertem vállalni beöntés nélkül. A szülésznő alig tudott kiimádkozni a kórház legkisebb helyiségéből. Az orvosom is épp akkor érkezett a keresztelőről, csak felkapott egy műtősinget, ami olyan kicsi volt neki, mint egy haspóló. Ezen még jót derültünk, és már jött is az első tolófájás. Míra megindult, mint egy tank, de egyszer csak éreztem, nem megy tovább. Ugyanígy jártam a másodikkal is. Míra gyors volt, de ami a fájdalmakat illeti, hát ezúttal nem mondhattam el, hogy a szülés nem is fáj. Olyan hangokat hallattam, mint aki skálázik. Az orvos bíztatott, bátran adjam ki magamból a feszültséget, semmi szükség rá, hogy visszafogjam magam. Pali a gyámolításom mellett a hiányzó lábtartó szerepét is magára vállalta, azt mondta, nem gondolta volna, hogy ilyen szépen is lehet szenvedni. Amikor a harmadik tolófájással sem jutottunk előbbre, gyors döntés született: legyen mégis gátmetszés! Az út felszabadult a lányom előtt, és a következő percben már vígan szopizott.
– Ahogy mesél, hallom a hangján hogy újra átéli az eseményeket.
– Így van, még most is a hatása alá kerülök, alig tudom könnyek és nevetés nélkül elmesélni. Akkor is a meghatottság és az öröm érzése váltakozott, csakhogy akkor igaziból könnyek között nevettünk.
– Majd Kocsis Pál megdicsőülten bevonult a színházba, magára öltötte az aznapi jelmezt, és felment a színpadra…
– Így történt. Baj nélkül lement az előadás, pedig az esze máshol járt. Még este visszaszökött a kórházba, és kikönyörögte, hogy újra láthassa a lányát.
– Nem voltak egy szobában?
– Csak az első éjszakára vitték el a csecsemőosztályra. A kaposvári kórház szemlélete a kornak mindenben megfelelő. Lehet, hogy a fürdő egy kicsit kopott, de az ellátás, a szakmai tudás nem ezen múlik. Azért külön hálás vagyok, hogy mindent megbeszélhettem az orvosommal, dr. Horváth Lászlóval, semmi nem történt a beleegyezésem nélkül. Még a gátmetszés is olyan volt, hogy másnap törökülésben ültem az ágyamon. Bár hiszem, hogy ebben az intimtornának és a kismamatornának is volt szerepe.
– Mondta, hogy Míra azonnal szopott, ahogy megszületett. Ez azóta is így van?
– Szopibajnoknak hívom őt. Sokat és jó étvággyal eszik, egyelőre egy

korty vizet sem ivott az anyatejen kívül. Ugyanakkor már végigalussza az éjszakákat, ezért még csak fáradtságra sincs okom. Az, hogy én füvet nyírok, miközben Míra hordozókendőben alszik a mellemen, egyelőre nem fáradság.
– Látom, fantasztikusan össze vannak nőve. Ha csak a mama feláll, a pici lány követi a szemével, és amikor fölé hajol, Míra épp csak meg nem szólal. Hogy mond valamit az arcával, a szemével az a napnál is világosabb.
–Rendkívül értelmes kislány. Rajong a nővéréért, reggelente együtt keltjük Sárát, és ilyenkor még tíz percig együtt ébredeznek. Az apukájával pedig játszik. Nevet, és meg akarja harapni az orrát. Ilyet velem sosem csinál. Úgy tűnik, magában már kiosztotta a szerepeket.

Fotó: Rátkai Éva