Idejében váltottunk orvost!

Vörös Viktória (29) újságíró, gyerekei: Luca (4), Álmos (2) és Varjas Gabriella (32) internetfejlesztési tanácsadó, kislánya: Flóra (6 hónapos)

„Nem mondom el még egyszer!”
A MÁV Kórház orvosa ismerős volt – meséli Vörös Viktória. – Azt gondoltam, emiatt majd jobban odafigyel rám. Ez volt az első terhességem, ezer kérdés sorakozott bennem, de csak nagyon kevésre kaptam választ, mert az orvosom mindig rohant. Peti, a férjem, mindig mondogatta, hogy neki valami nem tetszik, de én nyugtattam, hogy nem lesz semmi baj. Arra gondoltam, ez az orvos sebész is, biztonságban leszünk akkor is, ha császármetszésre lesz szükség. Az már nekem is rosszulesett, amikor az ultrahangos vizsgálaton megkértem, nézzük meg, kislányt vagy kisfiút várunk, de ő visszautasított azzal, hogy minek… Az volt a benyomásom, hogy jól ellátja ő a szűken vett orvosi feladatait, csak épp nem emberséges, pusztán egy teljesítendő feladat vagyok sok ezer dolga közül. Peti csak mondogatta, hogy ez így nem jó, de én nem mertem váltani. Valahogy fél az ember ilyenkor, félti magát, félti a gyerekét, és úgy éreztem, mégiscsak ő ismeri az előzményeket. Azzal nyugtattam magam, hogy jó szakember, és ez a legfontosabb. Néhány nappal a szülés előtt méhszájtágítást végzett, amivel iszonyatos fájdalmat okozott, és nem magyarázta el, hogy erre miért is van szükség, csak azt mondta, most már nemsokára elindul a szülés. Valóban, néhány nappal később csordogálni kezdett a magzatvíz. Este 11-kor mentünk be a kórházba. A személyzet biztosított minket, hogy majd szólnak az orvosomnak, de nem szólhattak, mert csak reggel érkezett meg. Közben nem törődtek velünk, nem mondták, hogyan segíthetnénk a folyamatot. Amikor az orvos megérkezett, megvizsgált, és megállapította, hogy nem tágultam, ezért császármetszést fognak végezni. Iszonyú rettegés fogott el, de senki nem szólt hozzám, és nem is nyugtatott meg. A szülés rémálommá változott. Meg sem mertem szólalni, hang nem is igen jött volna ki a torkomon. A műtét közben az orvos kérdezett tőlem valamit, amit nem értettem. Hallottam, amint azt mondja, „engem nem érdekel, ha nem hallotta, akkor sem mondom el még egyszer” – ez volt az utolsó csepp a pohárban. Közben annyira rémült voltam, hogy azt hittem, ki kell venni a méhemet…
Lucára összevissza volt tekeredve a köldökzsinór, valószínűleg nem tudott volna rendes úton megszületni, vagyis a császármetszés jogos volt. Mégis úgy éreztem, nekem most már olyan orvosra van szükségem, akit bármikor felhívhatok, aki minden kérdésemre válaszol. És persze szerettem volna másodjára természetes szülést. A barátnőm javaslatára az István Kórház egyik orvosát választottam, amikor a kisfiammal, Álmossal várandós lettem. Őt bármikor felhívhattam, hosszasan beszélgetett velem, elmagyarázott mindent, amire kíváncsi voltam. A szülés azonban most sem úgy alakult, ahogy elterveztem. Burokrepedés után bementünk a kórházba. Az orvosom épp benn volt, megvizsgált, és azt mondta, ha továbbra sem tágulok, akkor császármetszést kell végezni, mert Álmoska óriásira nőtt a pocakomban. (Valóban, 4700 grammal jött a világra.) Miután ez elhangzott, annyira akartam produkálni a fájásokat, hogy végleg leálltak. Zokogtam. Azzal vigasztaltak, hogy a kisfiam jelezte, világra akar jönni, hát segítenünk kell neki. Valahogy megnyugodtam, és a császármetszést is sokkal jobban viseltem, mint első alkalommal. Az orvosomat azóta is felhívhatom minden kérdésemmel, és ez számomra a legfontosabb. Most már csak az a kérdés, hogy a harmadik gyerekemet – legközelebb – hogyan hozhatom majd a világra. A mostani orvosom szerint két császár után már mindenképpen programozott császármetszést kell végezni. Nem tudom, el kell-e ezt fogadnom, vagy esetleg találhatok valakit, aki legalább vajúdni enged. Ha lesz ilyen orvos, de csakis ekkor, ismét váltani fogok.

„Meggyőzés? Felesleges!“
Az első, „rövid életű” orvosomat egy barátnőm ajánlotta – meséli Varjas Gabriella. – Soha nem tudtam elérni, vissza nem hívott, mintha nem is létezett volna. Miután két héten át hiába próbáltam vele kapcsolatba lépni, úgy gondoltam, az azért mégsem járja, hogy a választott orvosommal nem tudok beszélni. Az meg szintén túlzás mind idő-, mind pénzráfordítás szempontjából, hogy egyetlen kérdés kedvéért menjek be a magánrendelésére. Ráadásul a rendelőjében nem tudott semmilyen vizsgálatot elvégezni, mindenért abba a budai kórházba kellett mennem, ahol dolgozott. Alkalmanként három-négy órát vártam, bármilyen vizsgálatról volt szó. Ezt a 12. héten megelégeltem, és egyszerűen nem mentem többet. Nem hiányoztam neki.
Ezek után egy rokon ajánlott egy másik budai kórházat. Itt sosem kellett sokat várnom, talán túlzásba is vitte az orvosom a vizsgálatokat. Az orvos-kismama kapcsolat azonban pusztán a pár perces klinikai vizsgálatokból állt. Nem azt vártam, hogy az orvosom a pszichológusom legyen, de azt igen, hogy beszéljünk a szülésről. Egyre jobban feszélyezett, hogy nem kapok információt, nem beszélgetünk, csak rutinvizsgálatok vannak, és egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy talán ő sem a megfelelő orvos, és ez sem a megfelelő kórház. Vajon miért gondolják azt, hogy a kismamának csak a testével kell foglalkozni, a többi nem számít? Végül a szülésre felkészítő előadáson egy szülésznőtől hangzottak el azok a mondatok, amelyek miatt harmadszor is váltottam: az esetek kilencven százalékában végeznek gátmetszést az először szülőknél. Az is kiderült, hogy a szülő nővel csak egy személy lehet a vajúdás és szülés alatt. Márpedig én tudtam, hogy lehetőleg gátmetszés nélkül, gátvédelemmel szeretnék szülni, és hogy a férjemen kívül a dúlám jelenlétét is szeretném, választani nem akarok közöttük. A 35. heti szokásos gyors vizsgálat után tisztázni akartam a hallottakat, azonban az orvos megerősítette, hogy ebben a kórházban a dúla tilos. Ezt a szót használta: tilos… Hogy miért, azt nem mondta el. Azt gondoltam, ha valaki végig sem hagyja mondani, amit szeretnék, felesleges meggyőzéssel próbálkozni, a gátvédelemre már inkább rá sem kérdeztem.
Végül az István Kórházban választottam orvost, aki természetesnek tartotta a dúlát, a gátvédelmet, a szülési tervet, azt az igényemet, hogy beavatkozások nélkül szeretnék szülni. Igaz, elég kacskaringós utat jártam be, és talán jobb lett volna, ha előbb derülnek ki ezek a dolgok, de jobb volt későn orvost, kórházat váltani, és így végül beavatkozások nélkül, tökéletes háborítatlanságban megszülni a gyerekemet, mint később a gátsebbel bajlódni, és örökké bánni, hogy élete első óráit nem velem töltötte az egészséges kisbabám.
Gabi szülésének történetét a Kismama Extra 110. oldalán olvashatják.

„Bárki bármikor benézhet”

Horváth Adrienn (27) rajztanár, tanítónő, kisfia: Vilmos (1,5)

Évekig nem mertem nőgyógyászhoz menni – meséli Horváth Adrienn –, miután egyikük úgy vizsgált meg, hogy jajgatni tudtam volna a fájdalomtól. Amikor terhes lettem, már nem halogathattam tovább a választást, ismerősök ajánlották a Baross utcai női klinika egyik orvosát. Az orvossal nem volt közelebbi kapcsolatom, ő ajánlotta azt is, hogy a szükséges vizsgálatokat végeztessem el a lakókörzetemben. Nem tetszett, hogy így olyan orvosok is vizsgálgattak, akikhez semmi közöm nem volt. A 16. heti AFP-vizsgálatnak is rossz lett az eredménye, mert nem időben vették le a vért. Ahogy egyre többször jártam a Baross utcába, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy ez egy babagyár. A rendelő zsúfolt volt és személytelen. A vizsgálót egy függöny választotta el a külvilágtól, ami azt az érzést keltette, hogy bárki bármikor benézhet. Az ultrahangvizsgálaton az orvos egy szót sem szólt hozzám, csak a kollégájához beszélt, nem épp szakmai dolgokról. Kismamákkal beszélgetve az is hamar kiderült, a szülésvezetési gyakorlatban mindennapos az oxitocin-adagolás, és rutinszerű a gátmetszés. Számomra fontos lett volna a természetes szülés, hogy csak akkor legyen beavatkozás, ha mindenképpen szükséges. Figyelmet, törődést is vártam, azt, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Ekkoriban vetítették a Szülőszoba című műsort a televízióban, és én véletlenül épp azt a szülést láttam, amelyet egy doktornő vezetett a Péterfy Sándor Utcai Kórházban. A kismama térdelő helyzetben szült, és én megörültem, hogy így is lehet… A sors iróniája talán, hogy az, ami nekem ekkor megtetszett, amire vágytam, az nekem végül nem adatott meg.
Felhívtam a doktornőt, és elbeszélgettünk. Hosszan kérdezett mindenről. Közben azt is éreztem, hogy a környezetem csodálkozik, ők azt látták, hogy egy biztos helyet felcserélek valami bizonytalanért. Mi azonban megnyugodtunk. A férjem is jöhetett velem a vizsgálatokra, a család állt mindig a doktornő előtt, aki hihetetlen nyugalmat árasztott. Kezdetben furcsa volt, hogy nő, a belső vizsgálatoknál azonban annyira érzékeny volt, annyira tudta, miről van szó, hogy most már azon csodálkozom, hogyan jutott eszembe egyáltalán férfihoz menni. Mindig megmondta, mire számíthatok. Tetszett, hogy nem köntörfalaz soha. Amikor elvittem hozzá a szülési tervemet, akkor is megmondta, nem biztos, hogy minden vágyamat teljesíteni tudja. Az intézménynek ugyanis van működési rendje, amelyhez neki is alkalmazkodnia kell. A szülés előtt el kellett beszélgetnem az osztályvezető főorvossal is, aki aláírásával engedélyezte, hogy a választott doktornőnél szülhessek. Ezen a papíron a következő szerepelt:
„Fent nevezett szülő nő gyermekét osztályunkon kívánja megszülni. Az osztályon szokásos szülészeti szabályokat tudomásul vette, és elfogadta.”
Ezen a beszélgetésen el kellett mondanom azt is, miért épp a doktornőt választottam. Korábban azt gondoltam, vagy azt reméltem, hogy az a szülészeti intézmény, ahol az orvos dolgozik, képviseli azt a gyakorlatot, amelyet a szülész is magáénak vall. Végül szülőágyon kellett szülnöm, másként, mint ahogy elképzeltem. Azóta sem tudom, hogy ez a dolgok menetéből következett-e, vagy ez is beletartozott „az osztályon szokásos szülészeti szabályok” sorába.


Összeállította: Rist Lilla
Fotó: Tucsek Tünde