A kincseimet nem lehet ellopni

A képzés trénereként igyekszem úgy felkészülni, hogy a rendelkezésre álló idő alatt minél több gondolatot át tudjak adni e hivatás szépségeiről. Arra gondoltam, hogy elviszem megmutatni a leendő dúláknak a kincseimet is. Olyan kincseket, amelyeknek mindazok a birtokosai lehetnek, akik dúlaként anyákat, párokat kísérnek.

Ahogy kinyitottam a kisszekrényemet, és a polcról leemelve a kezembe vettem egy-egy tárgyat, egymás után felidéződtek bennem a különböző történetek, arcok, élmények.

Egy kicsi, kézzel készített, nagy gonddal dekorált album Marci születéséről, melyben a nevében mondanak a szülők köszönetet azért, hogy segítettem a kisfiuk világrajövetelénél.

Az evőpálcikák és a szépséges origami eszembe juttatta, amikor együtt várakoztunk Teo japán édesapjával a folyosón arra, hogy bebocsátást nyerjünk a szülőszobába. A kedves angyalbaba fürtjeit simítva pedig meghatottan gondoltam arra a szülést követő találkozóra, amikor a velem szült anyuka átadta nekem ezt a keze munkáját dicsérő kedves figurát.

Sokáig, eltűnődve nézegettem az egyik futóversenyen nyert érmemet is, mely első látásra úgy néz ki, mint a többi, mégis egészen más. Azon a versenyen kaptam, amelyen úgy indultam el, hogy előtte öt napig kísértem egy család rendkívüli megszületését. A szülés után az anya napokig az intenzív osztályon feküdt, én pedig az apával és az újszülött kisbabával maradtam a kórházi szobában. Együtt voltunk éjjel-nappal, én az apát segítettem, ő pedig közben megtanulta ellátni  a kislányát. Életem egyik legnehezebb és legfelemelőbb élménye volt.

Békés Emőke

Amikor végre újra együtt lehettek, elhatároztam, hogy több ezer nővel együtt rajtolva ezért a családért futok minden métert a hétvégi versenyen. Célba érés után az érem hátoldalára is ezt gravíroztattam.

Még hosszú ideig üldögéltem a többi fénykép, üdvözlőkártya és apró ajándék mellett, majd óvatosan becsomagoltam egy vászonzsákocskába  az emléktárgyaimat.

Ugyanilyen gondossággal jártam el velük a tréning végén is, amikor visszatettem mindegyiket a bőröndömbe, hogy a legnagyobb biztonságban utazzanak majd haza.

Akkor még nem sejtettem, hogy ezt a bőröndöt sok más személyes holmimmal és a családi autónkkal együtt még aznap délután ellopják.

Soha nem éreztem még így kifosztva magam, és soha nem éreztem még ilyen bénult döbbenetet, mint akkor, amikor fel kellett fognom, hogy ami eddig a mi tulajdonunk volt, többé már nem az.

Különös módon próbált megvédeni a tudatom. Lassan, szinte csak csepegtetve engedte be a veszteségeket. De az idő múlásával minden leeső csepp éles fájdalmat okozott a szívemben.

Az elkövetkező álmatlan órákban a düh, a sírás, a kétségbeesés és a reménykedés hullámai felváltva borítottak el. Kibírhatatlan volt belegondolni, hogy mindaz, ami érték volt nekem, most talán valahol kidobva, meggyalázva hever.

Két hónap telt el azóta.

Most éppen annak a kis lakásnak a falát díszítem, ahol idén januártól fogadom a hozzám forduló anyákat, párokat.

Miközben a velem született babák fotóit rendezgetem egy képkeretbe, hálásan gondolok a szüleikre, akik az elmúlt hetekben mérhetetlen mennyiségű szeretetet és támogatást adtak, ami megerősített abban, hogy az az én utam, amelyen járok.

A bátorításon kívül még valami nagyon fontos dolgot kaptam általuk.

Megértettem, hogy a kincseim mégsem vesztek el.

Azokat ugyanis nem lehet ellopni.