Furcsa a fiam…

„Már a bölcsődei ballagást is végigzokogta vigasztalhatatlanul, és azóta is a kiszolgáltatott érzékenységnek ezer jelét mutatta és mutatja. Félénk, visszahúzódó, és vannak olyan gyerekek, akik ha ezt észreveszik, azonnal rászállnak. Ez történt vele az iskola első éveiben is. Külön is irritálja őket azzal, hogy nem trágárkodik a többiekkel, időnként csak nézi őket távolabbról, összehúzott szemmel, ahogy az ilyesmiken röhögnek, ami alkalmat ad rá, hogy tüstént belekössenek. Amikor elment a hatosztályos gimnáziumba, ott is már az első napon kiszúrták őt, és a szívem szakadt meg, mikor mesélte, hogy a pad alá hajolva sírt, hogy újra „megtalálták”. Szereti a zenét, maga is gitározik, de sokszor klasszikusokat penget, ami megint csak gúny tárgya az iskolában. A matek és a fizika különösen is érdekli, ezért viszont strébernek nézik. Ugyanakkor az osztályközösségben „menő” fiúk és lányok választják nemegyszer barátul. Ő is szereti ezeket a többnyire kétszemélyes kapcsolatokat. De most ebből is baj lett, mert az egyik leghelyesebb kislány az osztályból elmondta neki, hogy nagyon szereti őt, nagyon jó barátjának tartja, de nem szerelmes belé (sőt: nem belé szerelmes). A fiam ettől kis híján búskomor lett, el se megy hazulról, mindig csak a számítógép előtt ülne. Egyébként jóképű fiú. És bár minden új helyzettől szorong, most mégis azon gondolkodik, a szerelem miatt, hogy eljön ebből az iskolából. Miközben a tanárok egy része nagyon becsüli és szereti, mások lassúságáért kárhoztatják. Ha valami eszébe jut a dologról, amivel éppen foglalkoznak, képtelen továbbhaladni az osztállyal, s teljesen elmerül abban, ami az eszébe jutott. Mit kell tenni, hogyan segíthetnék rajta? Hallott már ilyen problémákkal küszködő gyerekekről és szülőkről?”

Falvirágok

Igen, hallottam.
Egy amerikai film jut eszembe a leírásáról, angol címe, ha jól emlékszem: The perks of being a wallflower. Szó szerint fordítva: A „falvirág”-lét hasznai… Falvirágnak azokat a fiatalokat nevezi a szleng, akik a közös táncmulatságokon szinte a falba tapadva állnak, és csak nézik a táncolókat. Magyarul talán az Egy különös srác feljegyzései címet kapta. Itt is megtaláljuk az értékes, személy szerint őket választó barátokat (egy fiút és egy lányt), és ezeknek a kapcsolatoknak a problémáit. Mindig is voltak és vannak másfajta emberek, különcök, csodabogarak – akik nemegyszer érzékenyek, jó képességűek, és éppen ezért is furcsák az átlagosaknak, akik nem viselik el őket. Ezeknek a gyerekeknek jelentős részét nem az érdekli, ami éppen „menő”, „trendi”, hanem megvan a maguk érdeklődési köre, és a felszíntől eltávolodva eredeti módon nézik és látják a világot. Ezt a beállítódást érzik meg a többiek; a többiek közül azok, akik a maguk silányabb eszközeivel ugyan, de uralkodni akarnak, veszélyesnek érzik az ilyen elmélyültebb, „összehúzott tekintetű” megfigyelést, azt a magatartást, amelyik nem úszik az árral.

Ilyenek lehetnek többek között az úgynevezett Asperger-szindrómás – autisztikus magatartású – emberek, gyerekek is, akik szintén gyakran kitűnnek jó képességeikkel. Az a jó, ha meg lehet találni nekik azt a lehetőséget, amiben ki tudnak bontakozni. A számítógép sokszor vigasztalás ilyenkor, és segít nekik és rajtuk abban is, hogy megfogalmazzák magukat, kínjaikat. (Sok ilyen könyv született a világban, még nem beszélő autistáktól is, akikről így kiderült, hogy mindent átélnek környezetükben, fokozott érzékenységgel.) Fel szeretném hívni a figyelmét, a figyelmüket két nemrégiben megjelent könyvre. Az egyiknek a címe: Szuperérzékeny vagyok, ez az első kötet, és a második Szuperérzékeny gyerekek. (Röviden írtam róluk itt, a Nők Lapjában 2012-ben, az egyikről a 13., a másikról pedig a 47. számban.) A könyvek szerzője még egyetemistakorában is a campus vécéjébe vonult el sírni… (Csak zárójelben: úristen, miért kell már a bölcsődében is ballagni?) Ami a lassúságot illeti: Karácsony Sándor jut eszembe. Szerinte kétféle észjárás van. A borotvaészjárás – ez könnyedén és gyorsan a felületen siklik, és az ekeészjárás, ez mélyen szánt és lassan halad. De idézhetném gróf Széchenyi Istvánt is, aki azt mondja, hogy akinek fő lelki tulajdona a higgadt ítélőtehetség, az mélyen, de lassan gondolkozik. Az ilyen emberek helyzete általában az idő elteltével javul; a felnőttkor beköszöntével kialakítják a maguk jól élhető világát és – fájdalmaik és kínlódásul ellenére – jó eredményeket érnek el.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Bárdos András: A siker kulcsa a szenvedély   Filmsztárok kedvencei Varró Dani: Misi és az irodalom Schmied Zoltán, Schell Judit férje Furcsa a fiam… Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!