A probléma jó másfél hónapja jelentkezett, amikor a karácsonyi hangulat kezdett begyűrűzni a családba, és megjelent az első valódi karácsonyi kívánság is. A férjem felvetette, hogy akkor csináljuk rendesen, és írjunk levelet a Jézuskának! Na, itt kezdődtek csak igazán a gondok…
Ráadásul a három és fél éves a falhoz szorítós kérdések időszakát kezdte meg épp, úgyhogy nem volt mese, mihamar egyezségre kellett jutnunk a karácsonyi szereplőgárdával kapcsolatban.
Teljes extázis
A lányom teljesen képben van, már több helyen írtam talán, téli gyerek, és valahogy nagyon szereti is ezt a csillogó, illatos ünnepet. Külön sétát érdemel, amikor feldíszítik az utcákat, nekünk minden egyes pici fényt ellenőriznünk kell. Amikor tavaly elpakoltam a karácsonyfa díszeit, konkrétan sírt.
És azt is rettenetesen élvezi, hogy együtt van a család. Általában az ebédlőasztal körül ugrál, és ezt kántálja: ez az én családom, ez az én családom!
Hogy is legyen ez?
Én meg leginkább azóta szeretem ezt az ünnepet, hogy ő megszületett, előtte annyira nem tudott meghatni. És az alapkonfliktus is innen eredetezhető, már tavaly felütötte a fejét a férjem és köztem: vajon ki hozza az ajándékot? Hogy is van ez? Hogy is legyen ez? Mert ugye, ezek azok az alkalmak, amikor a családi szokásokat ki lehet alakítani, az lenne jó, ha konszenzus lenne köztünk.
A férjemnek evidens a Jézuska. Elfogadom, de nekem nem evidens. Meg úgy az egészet nem nagyon tudom hova tenni.
A férjem azt hitte, pusztán információhiányban szenvedek, de amikor felvilágosítottam, hogy elég sok időt beletettem abba, hogy vallástörténeti, hittörténeti anyagok olvasásával kicsit a helyére tegyem magamban a dolgokat, akkor végül egy végtelenül vicces vallástörténeti vita alakult ki közöttünk úgy nagyjából hajnali kettő körül. Ráadásul egy olyan éjszakán, amik a kisgyerek átszökött hozzánk, tehát az alvó gyermek felett suttogva vitáztunk a megváltásról.
Egyébként imádom az ilyen pillanatokat, azt gondolom, ennek van értelme. Ha nem hagyjuk magunkat, nem hagy ellustulni minket a családosodás. Unalom helyett az izgalom van, mert értelmezni kell, újraértelmezni.
Nincs konszenzus
No, de vicces vita ide vagy oda, egyezségre nem jutottunk.
Átmeneti megoldásnak már tavaly is az angyalokat választottuk, amíg meg nem találjuk a végleges megoldást. De hát nekem az angyalok sem fekszenek. Tudom, rémesen kekec vagyok. De ha nincs Jézuska, (szerintem) akkor hogyan kerülnek ide az angyalok? Csak úgy?
Ha már választani kell, akkor az északi manókat bírom, akik valahol a kanyarban mikulássá változtak. Helyes lények, vallási konnotáció nélkül.
De azt meg nem tehetem a gyerekemmel, hogy szembe és ellene megyek minden itthon elfogadott hagyománynak, mert akkor ő lesz a különc, kilóg a sorból, nem jó az neki.
|
Kapcsolódó cikkeink:
|
A gyerek megoldja
A megoldás persze az lett, ami oly sokszor történik: a gyerek döntött. Az ő képzeletvilágának az angyalkák felelnek meg, úgyhogy szerinte az angyalkák intéznek mindent. Nagyon kedvesen és nagy átéléssel beszél róluk, eszem ágában sincs holmi felnőttes okoskodással kibillenti ebből a lelkiállapotból. Végső soron, ha csak arra gondolok, hogy illékony, finom, jó szándékú lények, akkor az angyalkákat én is el tudom fogadni.
Meg tulajdonképpen nem mindegy egy kicsit? Manócska vagy angyalka, égi vagy erdei lény? A hangsúly akkor is a csodán van, abban pedig feltétel és kitétel nélkül hiszek.