Szülés: választott orvos, vagy aki jut?

Az első: közlik a tarifát

Nem volt „szülési tervem”, gondoltam, a nők már évezredek óta szülnek, nekem is menni fog. Pénzzel viszont készültem. Választott orvosom közölte a tarifát, ahogyan a szülésznő is. Udvariasak voltak, de egyértelműek. Szülésben zöldfülű voltam, de tudtam, hogyan működik az egészségügy, és azt éreztem – és éreztették is velem –, a biztonságomhoz elengedhetetlen, hogy fizessek.

Kicsit bosszantott a dolog, mert amit évek óta minden hónapban elutaltam az államnak – többek között az egészségügy fenntartására –, tetemes összeg volt, de lenyeltem a békát. Itt élek, így működnek a dolgok.

Egy héttel túlhordtam a gyerkőcöt, állami kórház, burokrepesztés, majd tizenkét óra vajúdás. A gyereknek nem volt tökéletes a szívhangja, így végig egyetlen pózban maradtam, és csak néztem a gumilabdát, a fotelt, és elképzeltem, hogy akár sétálhatnék is. De feküdtem. A szülésznő óránként rám nézett – milyen véletlen, éppen ügyeletes volt –, a doki a tizenegyedik órában érkezett meg.

Életem leghosszabb órája

Reggel nyolckor jött a főorvos vagy valaki hasonló (nem voltam abban az állapotban, hogy neveket és titulusokat jegyezzek meg), és megnézett. Ezután következett életem leghosszabb egy órája. Várakozás, hátha jobban tágulok, lejjebb csúszik a gyerek, és végre úgy dönt, hogy megszületik. Letelt az egy óra, és kimondták: császármetszés.

Tíz perc alatt előkészítettek, és vittek a műtőbe. Arra sem volt időm, hogy igazán rettegjek: megkaptam a gerincvelői érzéstelenítést. Az aneszteziológus beszélt hozzám, dicsérte a szemem, poénkodott  – végül megállapodtunk abban, hogy a hagymapucolástól sírok –, majd szólt, hogy mindjárt kint a gyerek. Amíg az orvosok vágtak, és ki tudja, mit csináltak, ő tartotta bennem a lelket.

Megszületett Zsombor fiam: 61 centi, 4120 gramm

Lekötözött kezemmel megsimogattam. Nézegettem. Csodáltam. Az aneszteziológus a lelkemre kötötte, hogy öt órát maradjak fekve. Mértem az időt, közben behozták, és mellemre tették a fiam. Amint letelt az idő, és éreztem a kisujjamat is, felültem. Az érkező nővérke dühösen méregetett, szinte minden voltam, csak úrilány nem. Na, akkor menjek fürdeni. Elégtétel lenne számára, ha összeesnék – ezt meg is jegyezte.

Nem voltam rosszul, fel akartam kelni, és ez adott erőt, meg az, hogy látni akartam a fiam.
Este még kaptak egy szabad éjszakát az anyukák. Megkértem az éjszakás nővért, hogy cserélje le a kötést, örömmel megtette, és szóltam neki, hogy lemegyek sétálni, mert levegőre van szükségem. Megkért, hogy ha nem tud lebeszélni a sétáról, legalább menjek lifttel, ne lépcsőzzek. Hallgattam rá, bár minden lépés felszabadító volt. Amikor visszamentem, a csecsemős nővérek megtanítottak szoptatni.

A második: vakon bízom az egészségügyben

Mindenki azt mondta, hogy a második császármetszés sokkal rosszabb lesz, mint az első. A két terhesség között Budapestről vidékre költöztünk, és az ésszerűség azt kívánta, hogy a legközelebbi kórházban, Vácon szüljek.

Kérdezgettem a friss ismerősöket, ki melyik nőgyógyászhoz jár, majd eldöntöttem – az építkezés is közrejátszott –, hogy nem fogok vaktában fizetni valakinek, bízom az orvosokban, az egészségügyben és a szerencsémben. Azért annyit megtettem, hogy úgy szerveztem a kötelező vizsgálatokat, hogy minden szülész-nőgyógyászt megismerjek. Mindenki kedves volt, de senki sem annyira, hogy kifejezetten ragaszkodjam hozzá.

Mivel nem volt választott orvosom, az első szülésem császár volt, és a második gyerek is nagynak tűnt, a főorvoshoz kerültem konzultációra. Kedves volt, barátságos, figyelmes. Kitűzte a császármetszés időpontját, és kiosztott rám egy orvost. Megbeszélték, hogyan vágnak és varrnak.

Életem második leghosszabb egy órája

Amikor a második császárra várakoztam, egyedül voltam, és csak a másodpercmutató kattogását figyeltem. Rettegtem a katétertől, a gerincbe adandó érzéstelenítőtől, és egyszerűen öregebb szerettem volna lenni két órával. Mert azért mégis csak felvágnak…

Betoltak a műtőbe, szó szerint remegtem, mint a kocsonya, megkaptam az érzéstelenítést, jöttek az orvosok, az aneszteziológus beszélt hozzám, megnyugtatott. A többiek a testemre vigyáztak, ő a lelkemre is. Az orvos a paraván fölé emelte a gyereket egy „Helló, anya!” mondattal, és nekem megint csorogtak a könnyeim.

Megszületett Dániel: 58 centi és 4150 gramm

A legnagyobb galiba ez után történt. A műtősfiú sehol, majd megjött, de négy liftből három nem működött. Belőlem ment ki az érzéstelenítés, és sehol egy fájdalomcsillapító. De lejutottam az ágyba, és az ügyeletes nővér olyan szeretettel vett körül, mintha az anyám lenne. Kedvességétől meghatódtam, megalkudtunk abban, hogy nemcsak öt órát fekszem, hanem hatot, és utána kikísér. Nem makacskodtam, nem erőltettem semmit, úgy keltem fel, ahogy bírtam.

Kicsit féltem, hogy át fog verni, de pontosan érkezett, vigyázott rám, jött velem. Kiderült, hogy nekem nem jár ebéd aznap, de megmaradt egy leves, és ő félretette nekem. Kórházi erőleves. Sós, és leveskockából főzték, de akkor, ott, a világ legjobb levese volt. A nővér lepedőkből súlyt és kötést tett a hasamra – ilyet Pesten nem kaptam –, majd elmentem a gyerekemért.

A harmadik?

Mindkét szülés után azt mondták – persze az is lehet, csak hízelegtek –, hogy azon ritka kivételek közé tartozom, akik nagyon gyorsan keltek fel a császármetszés után. Azonban a második műtét előtti egy óra annyira rettenetes volt, hogy utána mindenkinek és mindenhol elmondtam: én többet nem szülök. Kész, vége! Két gyerek. Nekem ennyi elég.

Most – bő egy év távlatából – úgy érzem, ha úgy alakulna, nem tiltakoznék annyira. De nem tudom megmondani, hogy fizetnék-e az orvosnak, nővérnek vagy sem. Nekik ugyanúgy kell a pénz, mint nekem, amikor elmennek a boltba vásárolni. És mi tagadás, a rendszer ilyen, számol a hálapénzzel. Hogy hol rontottuk el, és hol tudnánk javítani a helyzeten, az egy másik vita tárgya. 

Lehet, hogy nekem pusztán szerencsém volt, és tudom, hogy vannak más helyzetek is, hiszen olvasok, hallok más történeteket is, de azt gondoltam, le kell írnom: az én tapasztalataim szerint akik az egészségügyben dolgoznak, elkötelezettek, gyógyítani, segíteni akarnak, és akkor is ezt teszik, amikor nem túl rózsásak a körülmények.