Baba

Koraszülött-intenzív: vajon túléli?

<a href="https://nlc.hu/baba/20140206/koraszules-elesben/" target="_blank">Két hete arról írtunk, milyen, amikor túl korán, hirtelen beindul a szülés </a> . A történetet folytatjuk, a Nem Harap a Spenót blog szerzője most a koraszülött-intenzíven megélt tapasztalatait, érzéseit osztja meg.

A Nemharapaspenót blog egyik szerzőjének, Líviának az írását tesszük most közzé, természetesen a beleegyezésével.

“Ma állsz utoljára az ajtó előtt, ma végre, 14 hét után hazaviheted a kisbabádat. Hogyan csináltad végig ezt a 14 hetet? Szertartások szerint élted az életed, és a félelem dolgozott benned; ha változtatsz, baj lesz.”

Nem érezhetek fájdalmat, ha meghal

Minden reggel ugyanabban az időpontban telefonáltam. Mennyi a súlya, mi történt éjszaka. Hízott vagy fogyott, elvették vagy visszaadták az oxigént. Mindennap vezettem az adatait a babanaplóban, minden áldott nap készítettem egy fényképet, amit azonnal előhívattam, és beragasztottam arra a napra.  Ha bármi történik, legyenek emlékeim.

Miután túl voltam az első sokkon, egy dologra tudtam csak gondolni: vissza akarom kapni a terhességemet. Nem voltam hajlandó elfogadni, megemészteni. Magamat hibáztattam, és hiába próbálta bárki megmagyarázni, örüljek, hogy életben maradtam, én selejtesnek éreztem magamat. Nem tudtam 9 hónapig hordani a fiam, miattam lett koraszülött, csak néztem a lélegeztetőgépet, próbáltam arra gondolni, hogy ez nem az én gyerekem, nem kötődöm, nem szabad, nem érezhetek fájdalmat, ha meghal.

Koraszülött-intenzív: vajon túléli?

 

A történet első részét itt olvashatjátok:

“Én ma léptem a 27. hétbe, nem szülhetek!”

Mintha szaggatnák a szívemet

Láthatatlan voltam a világ előtt, hiszen nem volt rám írva, min megyek keresztül. Úgy éreztem magam, mintha szaggatnák a szívemet, mintha megszűntek volna a színek, mintha megállt volna a világ. Nem értettem, az emberek hogyan beszélgethetnek, nevethetnek, járkálhatnak az utcán, hát nem érzik ezt a  fájdalmat? Nem értik, hogy nincs helye jókedvnek, hogy mernek levegőt venni, élni, enni, létezni? Nekem minden pillanatban emlékeztetnem kellett magamat, hogy vegyek levegőt, hogy enni kell, hogy aludni kell, hogy zuhanyozni kell, hogy ÉLNI kell, még ha ez ilyen rettenetesen fájdalmas is.

Láthatatlan voltam a kórházban. Az orvosok, nővérek pár pillanatot szánnak az anyára, van nekik más dolguk is, mint az, hogy a megtört édesanya lelkét ápolgassák. Féltem bemenni a kórházba, de abban a pillanatban, hogy ki kellett jönnöm azon az AJTÓN, úgy éreztem, mintha ezer darabra szaggatnák a szívem. Annak ellenére, hogy nem akartam kötődni, minden alkalommal véstem az agyamba a képeket a fiamról. A rituálék este folytatódtak, hordtam haza a szennyes takarókat benne a fiam illatával, és mielőtt betettem volna a mosógépbe, csak szagoltam, hogy mindig emlékezzek erre a babaszagra.

Csak olvastam és olvastam

Mindennap, amikor beléptem az intenzív osztályra, csak a 23-as inkubátort figyeltem. Kipakoltam a tiszta takarókat, a kis kötött sapkákat, amikhez egy mandarin adta a modellt, odahúztam az inkubátorhoz a műanyag széket, elővettem a mesekönyvet, megfogtam a kezét, és olvastam, olvastam, olvastam…

Orvosok jöttek, valamit mondtak, a kedvencem az “egy lépés előre, kettő hátra” klisé volt, majd elmentek, otthagytak engem a széken, én folytattam az olvasást. A látogatási idő 2 óra, de gyerekenként 20 perc. Engem sosem küldtek ki 20 perc után, mivel nem néztem sem jobbra, sem balra, nem érdekelt a többi baba, csak meséltem és meséltem, így békén hagytak. Teltek a napok, hetek, és sorban jöttek a koraszülötteket fenyegető szövődmények. Vérzés, fertőzés, agyvérzés, vérátömlesztés.

Úgy éreztem, megfulladok

Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Minden baba lábán van egy érzékelő, mint egy légzésfigyelő. Ez sokszor az elöregedés miatt már rosszul mér, és elkezd veszettül sípolni, ha gond van. Sokszor hallottam már előtte, nemcsak Titunál, más babáknál is. Nem estem kétségbe amikor először megszólalt. Jött a nővér, kedvesen megrótta Titut, hogy ne mocorogjon. Aztán kezdtem volna olvasni, de újra sípolt, és ez még háromszor ismétlődött. És jött egy nővér, majd kettő, majd az orvos, én csak lépegettem hátrafelé, és csak azt láttam, hogy egyre kékebb, vagy szürkébb, hogy az egyik intubálja, a másik masszírozza a kis mellkasát, és lépegettem tovább hátra, és még többen lettek az inkubátor mellett, ahogy újraélesztették. Hátráltam kifelé, nyeltem a könnyeimet. Jött velem a többi szülő is (hiszen ez előírás, ilyenkor mindenkit kizavarnak), éreztem kezeket a vállamon, hallottam hangokat, amik hozzám szólnak, de én úgy éreztem megfulladok odabent, ki kell jutnom innen, ki a kórházból.

Vajon meg lehet ezt úszni valahogy?

Egész délután nem csörgött a telefonom, tehát visszamentem az esti látogatásra. Mentem a folyosón, éreztem, hogy összesúgnak a hátam mögött. Nyeltem nagyokat, mert biztos voltam benne, hogy ők már tudják, amit nekem most fognak bejelenteni.

Álltam az ajtó előtt, gondolkodtam, csengessek, vagy ne? Hátha valaki kijön. Vajon meg lehet ezt úszni valahogy? Becsengettem, az ajtó bezárult mögöttem. A szokásos kép fogadott, különböző műszerek, különböző hangok, vegyszerszag. Félve az ablak felé néztem. Azóta sem lépegettem olyan félve, szinte levegőt sem véve, mint akkor. Ott feküdt az én picim, orrában a tubussal. Jött a nővér, megsimogatta a hátam, és annyit mondott: – Elfáradt! Ez normális!
Megfogtam a kis kezét, ráborultam az inkubátorra, és zokogtam.

Koraszülött-intenzív: vajon túléli?

Hol a fiam?!

Teltek a hetek, és kezdett jobban lenni. Többször megpróbáltuk, hátha sikerül segítség nélkül levegőt venni, de az O2-búrát vagy a garatoxigént mindig visszakérte. Szépen hízogatott. Naponta adtam a jelentést a férjnek a súlygyarapodásról, és ő, közgazdász lévén, diagramokat csinált. Ilyen e-maileket kaptam tőle: – Látod, ha így folytatja, akkor 7 héten belül eléri a 2 kg-ot (ez az álomhatár a koraszülötteknél, amivel már haza lehet menni, de ahhoz jól kell lenni, lásd önálló lélegzés).

Eltelt újabb 4 hét, már 8 hete vendégeskedtünk az intenzív osztályon. Már jól volt, már csak hízni kellett, és megtanulni önállóan lélegezni. Beléptem az ajtón, és megfagyott az ereimben a vér! Először nem értettem! Titu elköltözött, már nem ő van a 23-as inkubátorban? Miért van ott lélegeztetőgép? Hol a fiam? Néztem körbe, kerestem egy tekintet, aki magyarázatot ad. De a szemekből csak sajnálkozás vagy bátorítás érkezett. Rohantam az inkubátorhoz, ez Titu takarója, ez ott a fiam. De miért van lélegeztetőgépen. És 100%-on? Az én idegeim ennyit bírtak, én ezt tovább nem bírom csinálni! Szórakozik velem valaki? Mi történt? Valaki mondjon már valamit!

 Kapcsolódó cikkeink:

Kapcsolják le a gépről!

Rohanva érkezett az ügyeletes, de meg sem vártam az “egy lépés előre, kettő hátra” mondandóját. Kimondtam, amit 8 hete tartogattam magamban:
– Kérem kapcsolja le a lélegeztetőgépet. Nem kínozhatom tovább! Nem fair, nem tisztességes, ne kínozzák tovább, hagyják elmenni. Nem bírja a megpróbáltatásokat, hadd menjen, nem lehetek önző. Ne szenvedjen tovább, hadd menjen!
Az orvos közölte, hogy ő ezt nem teheti meg. Neki MINDENT meg kell tennie ezért a babáért, tehát nem kapcsol le semmit, menjek haza, és pihenjek.

Paradoxon: végül egy tüdőgyulladás segített

Titu két hetet töltött lélegeztetőgépen, és ahogy vették el tőle a segítséget, egyre ügyesebben vette az akadályokat. Egy tüdőgyulladás kellett a fiamnak, hogy megtanuljon egyedül lélegezni. 2006. május 14-e volt életem legboldogabb napja. Titu egyedül, önállóan, minden segítség nélkül lélegzett.

De természetesen a lélegeztetőgép és az oxigénadagolás megtette romboló hatását, a szemeit sajnos károsodás érte. Főleg a bal oldali sérült, két lézeres műtéten átesett még ott bent az inkubátorban. Végre kézbe vehettem, elkezdhettem etetni, sőt fürdetni is belógtam, mert a nővérek megengedték (ez persze szigorúan tilos), egyre nagyobb, erősebb és pofásabb baba lett.

Koraszülött-intenzív: vajon túléli?

Haza kéne vinni ezt a kisfiút!

Reggel kinyitom a szemem, nyúlok a telefon után: – Jó reggelt! Meg szeretném kérdezni, hogy van a fiam? Mi történt éjszaka?
– Jó reggelt, Anyuka! Haza kéne vinni ezt a kisfiút!

Azóta eltelt majdnem nyolc év. Hogy miért írtam le a történetünket? A KORE önkéntes segítőjeként azt látom, a magyar rendszerben szerencsére már nagyon sok pozitív változás történt, de még hiányosságok is vannak. Tennivaló szerintem még a  koraszülött “anyák” ellátásával kapcsolatban van. A babákért eddig is és ezután is hősiesen küzdenek az orvosok. De az anyák láthatatlanok maradtak. Lehet, hogy nekünk, koraszülő anyáknak jobb esetben nincs szükségünk hosszú távú ellátásra a szülés után, de lelki támogatásra, információra annál inkább. Az elmúlt nyolc évben lehetőségem nyílt betekinteni a francia koraszülött-ellátásba. Nem értem, hogy amíg szinte minden francia kórházban alapellátás a kengurumódszer, az anyát használják élő inkubátorként, addig Magyarországon, tisztelet a kivétel PIC-eknek, heteket, hónapokat kell várnia egy anyának, hogy egyáltalán a kezébe vehesse a kisbabáját. Rengeteg orvosi tanulmány bizonyítja a módszer fontosságát és pozitív eredményeit, de a magyar inkubátorok mellett még mindig nincsenek fotelágyak. Még mindig meghatározott látogatási idő van, holott annak a babának még heteket, hónapokat kellene a hasunkban töltenie. Anya és baba egy egységet jelent a francia koraszülött-ellátásban, és ez lehetne követendő minta. Szívszorító, de egyben felemelő látvány, ahogy az anyák alszanak, könyvet olvasnak, együtt lélegeznek, egymást melegítik babáikkal. A szeparáció okozta hospitalizálódást sokszor csak szakember segítségével lehet helyreállítani, hiszen a kötődés a baba és az anya között a születés utáni és az azt követő hetekben, a legintimebb pillanatokban nem jöhetett létre.
A koraszülött anya láthatatlan a gyermeke előtt, az egészségügyi rendszerben, stigmatizált a társadalom által. És csak nyeli a könnyeit.


Hogy mi történt Tituval a koraszülött-intenzíven töltött időszak után? Hol tart most, és milyen állomásokon kellett neki és édesanyjának keresztülmennie? Hamarosan megírjuk azt is.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése