Napi mese: Tündér Lala (részlet)

Lala éjfél után került haza aznap, csupa tűz volt lelkesedésében, mikor beszámolt róla, hogy felrepült az égig érő hegyre, megismerkedett Simonnal, a sassal, nála is vacsorázott a sziklavárban, megnézte messziről az üvegcsúcsot, a Végevant, és ne haragudjék Írisz, amiért kölcsönvette a szárnyát, de az ő iskolai szárnyacskájával csak tízméternyire lehet emelkedni, s mindenki tudja, hogy a királynő szárnya visz a legmagasabbra Tündérországban. Egy csepp megbánást nem mutatott, korholó szavait láthatólag nem is értette, csodálkozva nézett rá, azt mondta, ő rendkívül kíváncsi, mi lehet az égig érő hegyen, másképp nem tudott volna feljutni oda, muszáj volt hát kikölcsönöznie a szárnyakat.

Soha egyetlen tündérnek nem jutott eszébe, hogy ilyen fáradságos és veszélyes vállalkozásba fogjon: a tündérek azt tartották, hogy ha valaki felmegy a hegy csúcsára, nem látja magát a hegyet, így hát nem is érdemes törnie magát senkinek, legjobb lenn táncolni a völgyben. “De engem minden érdekel” – mondta Lala, sokáig beszélt Simonról, a sasról, aki komoly madár volt, de úgy látszik, a kisfiút megkedvelte, és amikor anyja azt mondta, megbünteti, s ezentúl két hónapig nem kaphatja meg a nejlonkopoltyúját és az uszonyait, így aztán nem mehet a víziemberekhez játszani, Lala szó nélkül beszolgáltatta a hártyatokot, amelyben a tündéreknek járó vízifelszerelés volt, s másnap elment a feneketlen tóhoz, beleugrott a vízbe kopoltyú és uszonyok nélkül, ott vergődött, forgott, evickélt, kékre-zöldre fagyott. Und húzta ki, a vízikirály, és csak azért nem fúlt a vízbe, mert ő is halhatatlan volt, mint mindenki Tündérországban.

A sarokban álló óra megszólalt: nyolcat vert. A királynőnek most már fel kellett kelnie; miközben megfürdött, haját rendbe szedte, felöltözött, változatlanul a fián járt az esze. Talán valóban azért ilyen fura, mert nincs édesapja. Minden tündérgyereknek van apja is, anyja is, csak ez növekszik úgy, hogy egyetlen szülő neveli, méghozzá ilyen elfoglalt szülő, mint a tündérkirálynő. Írisz, míg a reggelijét fogyasztotta, minden bánata ellenére elmosolyodott, mert eszébe jutott az a nap, amelyen a csodafügefa királynővé koronázta, s ő, ahogy a szokás előírta, a koronázás éjjelén, pontban éjfélkor, odament a fügefa alá, hogy átvegye, amit a csodafa neki szánt koronázási ajándékul. Mióta Tündérország állt, mindig a csodafa jelölte ki, ki legyen az uralkodó, s az volt a királyválasztás legizgalmasabb pillanata, mikor a király vagy királynő a csodafügefához járult, hogy leszakítsa a csodafügét, amely neki termett (annyira egyedül csak neki, hogy más tündér nem is tudta leszakítani, csak az, aki éppen uralkodóvá lett!), felvágta holdfény bicskájával, s megnézte, mit kapott a fügefától ajándékul. Írisz elődje, Topáz, a varázsfület találta a maga fügéjében, amelyet csak rá kellett illesztenie a saját fülére, s menten meghallotta, mit beszél az, akire gondol, bármilyen messzi élt is tőle az illető; Topáz elődje a szemírt, amellyel ha valaki megkente a szemét, átlátott a legvastagabb sziklafalon is; Topáz elődjének elődje meg a mindig szóló muzsikát, ami nagy ajándék volt, mert a tündérek szerették a zenét.

Írisz szíve úgy vert, hogy azt hitte, meghallja a mellette álló Aterpater is, mikor letépte a maga fügéjét, s nekiállt felvágni a holdfény bicskával, és ugyancsak nagyot nézett, mikor a csodafügében Lalát találta, az icike-picike, alvó Lalát, aki akkor riadt fel szendergéséből, mikor arcocskája megérezte Írisz pillantását, s mindjárt anyjára is nevetett nagy kék szemével. Mindenki tapsolt, ujjongott, mert ilyen csodálatos koronázási ajándéka még sose volt királynőnek; Írisz meg úgy érezte, ha egyszerre lett volna a fügéjében a csodamuzsika, a varázsfül meg a szemír, nem volna olyan boldog, mint így, hogy hazaviheti és felnevelheti a csepp tündérbabát, mint az igazi édesanyák. Mindenki boldog volt azon az éjszakán; a kirándulók, akik kinn a tengeren a tündérek öble előtt haladtak el csónakjukon, sokáig beszéltek arról a különös zenéről, ami a sziklavonulat mögött hallatszott akkor éjjel. Csak Aterpater rázta a fejét, azt mondta, szabálytalan dolog történt, a királynőnek nagyobb szerencséje lett volna, ha valami értelmes ajándékot ad neki a csodafügefa, mint egy nyivákoló tündérkisbabát, de aztán elhallgatott, mert a csodafa ránézett hosszúkás, zöldesbarna szemével, s a csodafa olyan különleges fügefa volt, hogy azzal még Aterpater se mert kikötni.

Szabó Magda: Tündér Lala című könyve az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2011-ben.

Illusztráció: Szegedi Katalin