A Bögre büszke volt rá, hogy Apu reggelente belőle issza a Kávéját. Mindenki tudta, hogy ő Apu bögréje, ő a kedvence, ezért a Bögre nagy tiszteletnek örvendett a rokon bögrék és a konyha többi lakójának körében.
A Bögre élete a megszokott kerékvágásban telt: az éjszakát a konyhaszekrényben töltötte a rokonai között, majd reggel Apu megragadta, és már töltötte is belé a meleg Tejet. Apu ugyanis Tejjel itta a Kávét, s ez ellen a Bögre sohasem berzenkedett. Egyébként Kávé vagy Víz, neki végül is mindegy volt. A dolgok normális menete szerint Apu Kávét és Cukrot is tett a Tejbe.
Egyik reggel azonban különös dolog történt: fura zajok ütötték meg a Bögre fülét…
A Kávé kezdte a visítást:
– Nem, nem akarok belemenni a Tejbe!
Erre meg, mintha csak valami ragályos kórról lenne szó, a Cukor is rázendített:
– Nem, én sem akarok belebucskázni a Tejbe! Hagyjanak engem békiben!
A Bögre haragra gerjedt:
– Mi bajotok van? Megbolondultatok? Hiszen finom Kávé lesz belőletek! Nem tehetitek ezt a Tejjel, pláne nem Apuval!
De a Kávé és a Cukor csak fújta a magáét:
– Hogyisne! Pukkadjon meg a Tej! Nem akarok vele találkozni!
Szerencsére a Kanál észnél volt, és nem hagyta ennyiben a dolgot.
– No, gyertek csak, aranyoskáim! Ki hallott már ilyet, hogy a Kávé és a Cukor nem akar találkozni a Tejjel?
– Hohó! – intette a többieket a Kanál, és azzal előbb a Kávéból, majd a Cukorból is merített egyet-egyet, és hogy a két pimasz alak meg se tudjon szólalni többé, jól el is keverte őket.
Még szerencse, hogy Apu mindebből semmit sem vett észre. Örült, hogy ott gőzölög az orra előtt a Kávé, és szép lassan elkortyolgatta az egészet.
A Bögre szerette, ahogy Apu iszik belőle, de igazság szerint az sem volt ellenére, ha már elfogyott belőle a Kávé, és bögreteste üresen maradt, de még mindig melegség járta át. Megelégedettséggel töltötte el a tudat, hogy Apu jókedvűen indulhat el otthonról a munkába.
Alig kezdett el mélázni mindezen, amikor maga a Kanál kergült meg. Összevissza táncolt az asztalon, majd egy cseles és alattomos mozdulattal egy ottfelejtett, félig használt papír zsebkendőt emelt fel, és dobott bele a Bögrébe. A Bögre szinte levegőt sem kapott a felháborodástól: ekkora szégyent!
Bömbölni kezdett, de a pernahajder Kanál ahelyett, hogy egy picit is magába szállt volna, és azonnal eltávolította volna a papír zsebkendőt, ide-oda szaladgált a terítőn. Előbb egy szilvamagot, utána egy használt gyufaszálat is a zsebkendő után hajított. Aztán elbújt a Kávé doboza mögé, és ott kuncogott, még csak nem is leplezte széles jókedvét.
A Bögre próbált ide-oda mocorogni, de saját erejéből nem bírt megszabadulni a sok ocsmányságtól, amit a Kanál beledobált. A Kávétól és a Cukortól hiába várt segítséget. Még a Virág jöhetett volna szóba, de a Virág már meglehetősen hervadt volt, és inkább az ablakon át beáradó napfény felé pislogott, s nem a papír zsebkendővel, szilvamaggal és kormos végű gyufával tele tömött Bögrét figyelte. Tudta, egy reménye maradt csak: megvárni Aput, aki majd ki takarítja, elmosogatja, és visszateszi a szekrénybe.
Amikor Apu hazaért, felettébb csodálkozott, mi történt kedvenc Bögréjével.
– Kitkat! – kiáltotta, mert szent meggyőződése volt, hogy csakis huncut leánykája művelhette ezt a rendetlenséget.
A kislány előbb sűrűn pislogott, majd elvigyorodott.
– Dehogyis én tettem! A Bögre éhes lett, és a Kanál megetette. Láttam!
Ezen Apu jót mulatott, és megcirógatta Kitkat fejecskéjét.
– Na gyere csak! Fogjuk ezt a rusnya Kanalat, és kaparjuk ki szegény Bögréből a malacságokat, jó?
A kislány apró keze elől már nem tudott elmenekülni a Kanál. Megadóan tűrte, ahogy a Bögrét általa szabadították meg mindattól, amit belelapátolt.
A mosogatóban együtt áztatták le magukról e különös nap minden izzadságát. A Bögre visszakerült a helyére, a szekrénybe, a rokonai közé, a Kanál pedig a fiókba.
Még sokáig nem aludtak el, mégis úgy tűnt számukra, mindezt csak álmodták.
A mese Méhes Károly Mindig ez a Kitkat! című könyvében jelent meg. Illusztrálta Horváth Ildi