Eltitkolt babák – elmaradt vigaszok

Nem tudok titkot tartani…

Bevallom, rebellis lány vagyok, aki nem hallgatott az anyai jó tanácsra. Az én öthetes terhességemet azonnal tudta minden barát, rokon és ismerős. Soha nem volt az erősségem a titoktartás, ennél jóval kisebb horderejű dolgok terén sem. Hogy is tudtam volna éppen ezt magamban tartani!?! Ráadásul eszembe se jutott, hogy bármi gond lehet. Soha, egyetlen ismerősöm nem osztott meg velem szomorú történeteket elhalt magzatokról, vetélésről, babákról, akik meggondolták magukat.

Az első két alkalommal szerencsém volt. A lányaim úgy és akkor érkeztek, amikorra vártuk őket. Így amikor harmadik alkalommal is megláttam azt a bizonyos kék csíkot, eszembe se jutott azt feltételezni, hogy most másként fog történni. Amint hazaértek a gyerekeim az oviból, elmeséltem nekik, hogy kistestvérük fog születni. Másnapra már minden óvó néni, szomszéd tudta a nagy hírt: érkezik a harmadik baba.

Mindenki örült, csak anyukám csóválta a fejét. Korai ez a nagy örömködés, mondogatta. Nem kellett volna elmondani a gyerekeknek. És ha baj lesz, akkor mit fogsz nekik mondani? – kérdezte. Mi baj történhetne? Miért is lenne baj ott, ahol már kétszer nem volt?

Tévedtem.

Nincs szívhang

Bár az öthetes ultrahangon még minden rendben volt, a 12 hetes vizsgálaton már nem találtak szívhangot.

A veszteség fájdalma mellett valóban nem hiányzott egyetlen ismerős kommentárja sem. Nem voltam kíváncsi sem a vigasztalásukra, sem a segítségükre. Nem akartam elmagyarázni, mi történt, és azt sem, hogy mi nem.

De leginkább a gyerekeket sajnáltam. Életükben először találkozniuk kellett a halállal, és az első veszteségük a saját testvérük lett. Magamat hibáztattam. Ha nem mondtam volna el nekik a jó hírt, nem fájt volna annyira a kis szívük.

Úgy éreztem, hogy anyámnak igaza volt. Elkiabáltam a szerencsémet. Igaza lett. Nekem pedig újra és újra el kellett mondanom azt, amiről egyáltalán nem akartam beszélni. Hogy nincs már baba a hasamban, hogy igen, megvolt a műtét is, és nem, nem tudom mi baj volt. Újra és újra ugyanazt kérdezte mindenki, csupa olyat, amit egyszer sem akartam elmondani. De hát aki megosztja az örömét, az a fájdalmát sem tarthatja meg magának.

Meglepő reakciók

Ám ahogy újra és újra elmormogtam ugyanazokat a szavakat, egyre többször kaptam más választ, mint amit vártam. A legtöbben ugyanis nem azt mondták, hogy “nem baj, majd lesz másik”, hanem megosztották velem a saját történetüket. Szinte minden második nő azt válaszolta, hogy ők is jártak már úgy, mint én. Idősebbek, fiatalabbak, távolabbi és közelebbi ismerősök. Elmondták, hogy nekik is lett volna még egy (vagy több) gyerekük, és mennyire fáj nekik, gyakran még most, évek múlva is, hogy ez a baba nem született meg. Az odavetett félmondatokból egyre többször lett mély és intenzív beszélgetés, sok-sok sírással és időnként katartikus megkönnyebbülésekkel. Olyan emberekről derült ki, hogy hozzám hasonló mély fájdalmat őriznek a szívük mélyén, akikről azt hittem, hogy ismerem őket – de soha nem mondták el eddig, hogy mi történt velük. Mert olyan korán történt az egész.  Megtartották maguknak, fájdalmas, feszítő titokként, ami gyakran megmérgezte a napjaikat. Senki, még a legközelebbi rokonaik sem tudták, miért lettek hirtelen depressziósak, zárkózottak. Nem mondhatták el. Nem illett.

Van olyan, aki azóta is rendszeresen gyújt gyertyát a halott kisbabája emlékére, és olyan is, aki a mai napig féltve őrzi azt a bizonyos terhességi tesztet, amelynek aztán nem lett folytatása.  Nekik nincs sírkövük, de még hajtincs vagy fotó sem, amire ránézve emlékezni lehetne.De hiába: ez olyan téma, amiről nem illik beszélni, még kevésbé sírni miatta. Hiszen olyan korán történt minden. 12 hetes sem volt. Nem gyerek – csak egy kis sejtcsomó, aki “nem számít”.

El kell gyászolni

Pedig nem a gyerek mérete határozza meg a fájdalom mértékét, de a titok biztosan nehezít rajta. Aki nem mondja el, hogy bánata van, az nem kap segítséget.

Persze nehéz megosztani a fájdalmam azokkal, akikre voltaképpen nem is tartozott volna – de tény, hogy ők szinte mind azonnal felajánlották a segítségüket. Ebédet hoztak, elvitték a lányaimat ovi után játszani, vagy kirángattak otthonról, és elcipeltek egy kávézóba.

Így amikor negyedszerre is a kezemben tartottam a pozitív terhességi tesztet, fel sem merült bennem, hogy titokban tartsam a nagy hírt. Hogy is tehettem volna? Hiszen olyan sokan drukkoltak érte, hogy sikerüljön. És azt is tudtam már, hogy ha baj történik – akkor nagyobb szükségem lesz a segítségükre, mint valaha. Hogy is foszthattam volna meg magam ettől a védőhálótól?