Baba

Császárral szültem – alkalmatlan vagyok anyának?

Amikor a nagylányom születésekor 15 óra vajúdás után azt mondta az orvos, hogy ez bizony császár lesz, meg tudtam volna csókolni a kezét, olyan hálás voltam érte, amiért véget vet a szenvedésemnek. Biztos voltam benne, hogy csak a mi érdekünket nézi, amikor betol a műtőbe. Fel sem merült bennem, hogy más ok is lehet mögötte.

12 évvel ezelőtt még nem volt olyan gyakori a császármetszés, mint mostanában, amikor a nők harmada műtőasztalra kerül szülés közben, és én sem számítottam arra, hogy így fogom világra hozni a lányom, így arról sem tudtam, milyen hátrányai vannak ennek a beavatkozásnak.

Még önmagamat sem tudtam ellátni…

Ezért hát meglepetésként ért, amikor az altatásból felébredtem, és azt láttam, hogy mindenfelől csövek lógnak ki belőlem. Nem tudok járni, nem tudok ülni, nem tudom a kezem behajlítani. De még nagyobb döbbenet volt, hogy azonnal a kezembe nyomták a gyerekem és közölték, hogy akkor anyuka, most kellene szoptatni. A lábadozási időszaknak azonnal vége szakadt: onnan kezdve örökre és visszavonhatatlanul felelős lettem egy másik ember életéért, noha akkor még önmagamat sem tudtam volna ellátni.

Nem csoda, hogy az első találkozásom a lányommal nem volt éppen felhőtlenül boldog. Ő kétségbeesetten és vigasztalhatatlanul zokogott, én meg úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam mint anya és mint nő. Nem csak megszülni nem voltam képes, de még megnyugtatni sem tudom a saját gyerekem.

Mintha vízben jártam volna

Fogalmam sem volt akkor még arról, hogy a lányom méltatlankodása teljesen normális. Bizony a császáros gyerekek gyakran nyugtalanabbak az első időkben, éppen azért, mert olyan hirtelen jönnek világra és ezért nehezebben adaptálódnak a kinti világhoz. Ez nem az én hibám, és nem miattam elégedetlen a gyerek. A körülmények nem tetszenek neki.

De én akkor képtelen voltam normálisan gondolkodni. Azt éreztem csak, hogy végtelen fáradtság uralkodik rajtam, mégsem pihenhetek. Folyamatosan jöttek a nővérek, ki kellett töltenem egy csomó papírt, anyakönyvezés, kiskönyv, biztosítás, oltási tájékoztató, nagyvizit és persze a látogatók. Ha volt egy kis szabadidőm, az orvos szigorú utasítására jegelni próbáltam a sebem, ám ehhez el kellett mennem a hűtőig, ami a folyosó végén volt. A mai napig emlékszem, milyen irdatlanul messzinek tűnt, mintha vízben jártam volna, olyan nehezen mozgott a lábam. Nem értettem, hogyan tehették olyan messzire a kórtermektől. Csak amikor pár hónappal később visszalátogattam, döbbentem rá, hogy alig volt pár lépés az egész. Csak nekem tűnt olyan távolinak. De a saját háromkilós lányomat is ólomsúlyúnak éreztem, és képtelen voltam annyit ringatni, karban tartani, mint amennyit ő igényelt volna.

A gyerek egészséges, és ez a lényeg…

Persze nem nagyon panaszkodtam, hiszen mindenki azt mondta, hogy a lényeg az, hogy egészséges a gyerek, és én is jól vagyok. Minden más mellékes.

Én meg bólogattam, persze, ez a lényeg.

De már akkor sem értettem – miért nem számít az én szenvedésem? Miért nem veszi figyelembe senki, hogy az én hasamat felvágták és bizony ennek a gyógyulása lassú folyamat! Ha vakbélgyulladás miatt műtöttek volna, most fekhetnék, alhatnék, és mindenki kényeztetne. A császármetszés után viszont azonnal 100%-on kellett volna pörögnöm, és ha ez nem ment, akkor jöttek a fejcsóválások: és mit fog csinálni anyuka, ha már otthon lesz, egyedül a babával? Akkor senki nem fog segíteni, mondogatták a nővérek, ha panaszkodni mertem.

Persze nem volt mindegyik rosszindulatú, de én mégis úgy éreztem, hogy állandóan raporton vagyok. Mindegyik mást mondott, mint az előző, aki a szobámban járt, én bármelyiknek a tanácsát követtem, az biztos, hogy a következő homlokegyenesen mást mondott, és leszidott, amiért csacsiságot csináltam. Határozott, harcias modorukkal nem mertem ellenkezni, és senkinek sem panaszkodtam arról, hogy bennem egyre nagyobb a káosz és a kétségbeesés.

Az egyik leszidott, miért nem vettem még bimbóvédőt. A másik leszidott, hogy miért hagyom a gyereket órákon át a mellemen, csak felázik, és kisebesedik majd. Az egyik azt mondta, hogy eszembe se jusson szoptatni, amíg vérzik a mellbimbóm, a másik közölte, hogy csak csináljam nyugodtan, nem árt az a gyereknek. De én voltam a hibás, amiért összevéreztem a lepedőt (nincs ám olyan sok, anyuka!) és miért kínzom a gyereket azzal, hogy nem adok neki cumit. Hát nem hallom, hogy sír?

Minden másképp alakulhatott volna, ha…?

Csak hab volt a tortán, hogy a férjem véletlenül meghallotta az orvost, amikor kijött a műtőből és odaszólt a nővérnek: “Nagyszerű, hogy ilyen korán végeztem, akkor most odaérek a partira.”

Én meg arra gondoltam, hogy akkor lehet, hogy ez az egész műtét csak azért történt, mert az orvosnak nem volt kedve tovább ott ülni mellettünk? Hogy az én összes kínlódásomat meg lehetett volna spórolni, ha ő nem siet?

Irigyen néztem, amint a hüvelyi szüléses anyukák boldogan emelgetik, cipelik, ölelgetik a babájukat. Az ő helyzetük olyan természetesnek és csodálatosnak tűnt – én viszont betegnek, fáradtnak és alkalmatlannak éreztem magam. Öröm helyett keserűség mardosott és lelkiismeret-furdalás, amiért életem legboldogabbnak álmodott időszakában csak sírni van kedvem.

Pedig nem ért nagy trauma, ha szó szerint vesszük. “Csak” annyi, hogy császármetszés lett a szülés vége – de a műtét hatása még hosszú hónapokon át kísértett. Becsapva éreztem magam az orvos által, elhagyatva a segítséget nyújtó nővérek által és kiszolgáltatva a saját testem gyengeségének. Ezt tetézte a lelki fájdalom, amiért nem tudok ráhangolódni a lányomra.

Anya is születik

A nők közel harmada érzi azt szülés után, amit én – és nem csak azok, akiknek császármetszésük volt, mert ha odafigyelnek, azt is lehet nagyon megértően és anyabarát módon csinálni. Ellenben még a legsimább szülés alatt is előfordulhat, hogy valakit durván megaláznak, megfélemlítenek, rákiabálnak, vagy egyszerűen azt érzi, hogy egyedül hagyják, nem figyelnek rá és az igényeire, esetleg olyan beavatkozásokat végeznek el rajta, amiket ő nem szeretne, vagy amiket feleslegesnek tart, mert nem magyarázta el neki senki, miért is volt rá szükség. Bár van lehetőség panaszt tenni – erre nagyon ritkán van példa, mert a szülés utáni lelkiállapotban, amikor tombolnak az emberben a hormonok, összemosódva a gyermekágyi fájdalmakkal, nagyon kevés anyának van ahhoz kedve, hogy felkeresse a betegjogi képviselőt. A legtöbben hozzám hasonlóan magukba temetik az átélt negatív élményeket, és próbálnak arra koncentrálni, ami igazán fontos. Hogy a gyerek egészséges. De azért ne gondoljuk, hogy csak ez a fontos. A szülésnél ugyanis nemcsak gyerek, de anya is születik. Az ő igényeit, testét és lelkét is figyelembe kellene venni ahhoz, hogy minden igazán jól induljon.

Ha érint, vagy érdekel a téma, ezeken a linkeken találhatsz segítséget és információt:

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top