“Nehéz időszakon vagyunk túl. Elváltam, és én költöztem el kislányunkkal, Johannával, aki hamarosan hároméves lesz, a közös lakásból. Mikor erről először szó volt, a gyerek zokogott, de aztán, amikor megismerte az új helyet, ahova költöztünk, már vidáman jött. Ekkor engem már majdnem egyéves kapcsolat fűzött az új barátomhoz.
Johanna már sokszor találkozott vele semleges helyeken (játszótér, kirándulás többekkel), és kifejezetten jól kijönnek egymással. Sokat nevetnek, hancúroznak együtt, viteti magát vele, ha fáradt, hozzá is ugyanúgy odabújik, mint hozzám, ha én éppen valami mást csinálok. Időközben én beteg voltam, a barátom itthon ápolt, Johanna ezalatt a nagyszüleinél volt, majdnem egy hétig.
Ott persze »mindent lehet«, csokoládét enni, szinte egész nap rajzfilmet nézni, tévé előtt ebédelni – annál is inkább, mert persze a nagyszülők sajnálják, »szegény gyerek, válnak a szülei, új nevelőapa a láthatáron, milyen rossz lehet neki, legalább nálunk kapjon szeretetet«. Mikor Johanna hazajött, annyi volt a változás, hogy a barátom akkor már itt lakott. Azóta áll fenn az a kettősség, hogy időnként hazaküldi, máskor pedig hívja, hogy jöjjön már, játsszanak, legyenek együtt.
Tegnap mondta először sírva nekem, hogy vissza szeretne menni a régi lakásba, a régi életébe, vagy legalább a nagyszüleihez, és hogy az új apuka költözzön el. Ugyanakkor, amikor hazajött, 180 fokos fordulatot vett, és nevetve hívta, hogy meséljen neki. Rosszul csináltam valamit? Tovább kellett volna várnunk? Mit jelent ez a kettősség? Kiszakadt a régi életéből, és az hiányzik neki? Ugyanakkor őszintének tűnik a szimpátiája. Mit tehetünk mi? Legyünk türelemmel? Mit mondjak neki arra, hogy »légyszi, költözzünk vissza apához, és menjen innen Jancsi«?”
Hazaküldi, hívja
Először is ne felejtsük el, hogy Johanna most lesz hároméves! A harmadik életév felé haladva – manapság már 2,5 évesen, vagy esetleg még előbb – kezdődik a gyerekek dackorszaka, az akarat gyakorlása magáért az akaratért, az éntudat megerősödése, a nemet mondás és egy olyanfajta elszakadás az anyától is, ami mindjárt szorongással jár, és a gyerek “szalad vissza”.
Mindez önmagában is feszültségek forrása, és ha ilyenkor a külső körülmények változnak (költözés, apa, nevelőapa, betegség és nagyszülők), akkor ezt a gyerek még nehezebben viseli, mint más életszakaszokban. Tehát igen, legyenek türelemmel, és lássák úgy, hogy Johanna viselkedése egészen természetes! A sírás is. Ilyenkor ölbe kellene venni, ringatni kellene, mint egy kisbabát, és valami olyasmit mondani, hogy: “Persze, persze értem, mi is szerettük volna apával, ha sikerül együtt maradni, de nem sikerült, és most így van, itt lakunk, és itt is fogunk lakni, de szombaton mész apához.”
Őszintén kell beszélni vele arról is, hogy elköltözni rossz, és arról is, hogy maga beteg volt, és ezért kellett a nagyszülőknél lenni, és hogy magát Jancsi ápolta, és utána már úgy látták, hogy nem kell hazaköltöznie, Jancsi most már itt marad, vagy többnyire itt lesz. És az is természetes, hogy ezt ő néha utálja, hiszen még nem ismeri jól, máskor meg szívesen játszik vele, mert Jancsival jól lehet játszani. Nagyon egyszerűen, a meggyőzés és rábeszélés szándéka nélkül, kedves, odabújós testhelyzetben a tényeket kellene mindig újra rögzíteni – duruzsoló hangon –, megértve az ő érzéseit.
Én még arról is próbálnék egy-két szót ejteni, még ha “nem is érti”, hogy nálunk miért van másképp, mint a nagyszülőknél. És hogy amikor maga gyerek volt, magával mindez – csokoládé, tévé – hogy volt. Ugyanakkor pedig kedvesebb és engedékenyebb is lennék, tanulnék a nagyszülőktől, azaz néha én is adnék egy kis csokit, keveset, a nap bizonyos pontján, mondjuk vacsora után és fogmosás előtt, egy kis kockányit.
Nem felejteném el Ranschburg tanár úr tanítását: a nevelés mindig alku. Ilyen helyzetekben a két bűvszó: dédelgető kisgyerekes kedvesség és türelem. Johanna kettősséget él át, ambivalenciát, ugyanolyat, mint egy kistestvér születésekor, de most a belépett idegennel, Jancsival szemben. Már érzi a magukhoz tartozását, már fel tud vele oldódni játékban és mesehallgatás közben, de időnként még szeretné, ha eltűnne az életükből, ha “hazamenne”, és minden úgy lenne, “mint régen”. De persze nincs úgy. És ezt ő előbb-utóbb meg fogja érteni, és bár fájdalommal, és ez elkerülhetetlen, el fogja viselni. (Ha aztán az új kapcsolatból kistestvére születik, akkor feltehetőleg vele is ugyanilyen ambivalens lesz, de ez akkor is úgy lenne, ha a régi kapcsolatból született volna.) Ezeket az érzéseket nem lehet és nem szabad rábeszéléssel, érzelmi zsarolással “egyértelművé” tenni. Hazaküldi, hívja – és ez így van jól.
