Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Baba

“Estére olyan vagyok, mintha lefutottam volna egy maratont” – Ezért fáradtak az anyukák

Mit csináltál egész nap? – kérdezik tőlünk, pici gyerekkel otthon lévő anyukáktól a többiek. Tulajdonképpen a ti szempontotokból semmit, mégis olyanok vagyunk mindig estére, mintha lefutottunk volna egy maratont. Hegynek felfelé.

Ma reggel, miután pelenkát cseréltem, szoptattam, a két nagynak reggelit készítettem, bevetettem az ágyat, bedobtam a mosást – mindezt még 7 előtt –, egy pillanatra megálltam. Odáig még nem jutottam el, hogy megigyam a kávémat vagy felöltözzek, az pedig már régi emlékkép csupán, amikor csak bambultam ki a fejemből reggelente és elterveztem a napomat. Most nincs fél órám rá, hogy gondolkodjak azon, hogy mi lesz aznap, célokat tűzzek ki és az élet értelmén tűnődjek. Nem panasz, csak mese arról, hogy mi zajlik bennünk, otthon lévő anyukákban egy vagy több gyerekkel a négy fal között, és miért vagyunk kicentrifugálva a nap végére.

Az életünk eléggé káoszos. Nem azt tesszük, amit szeretnénk, hanem amit kell.

Olyan érzés, mintha az agyunk sosem állhatna le, mindig, folyton, minden másodpercben a következő lépést kell elterveznünk. Amint van egy szusszanásnyi időnk, máris befurakodik az agyunkba a kérdés, piros színben villogva: “Mi a következő feladatom?” Négylépésnyi előnyre van szükségünk, hogy egyben tartsuk a gyerekeket, a napirendet, legyen étel, odaérjünk a nagyokért az iskolába, de ne maradjon el a kicsi délutáni alvása sem. Állandó időzítés, logisztika az életünk, az izmaink megfeszülnek, füleink hallgatózó üzemmódba kapcsolnak, az ösztöneink ugrásra készen tartanak minket, hogy mikor kell megmenteni valamelyik csemeténk életét, mikor kell nekik enni adni, jól tartani, szeretni őket.

Fotó: Kallos Bea
Fotó: Kallos Bea

A konkrét teendők mellett azonban van valami mélyebben, amitől az anyukák ezt az elemi kimerültséget érzik.

Persze nagy munka és kimerítő – sokszor fizikailag is – ellátni a csemetéinket, de az állandósult fáradtság inkább a fejünkben keletkezik, nem a testünkben. Anyaként hatalmas felelősséget viszünk a hátunkon, aminek a középpontjában nem mi állunk, hanem a gyermekeink – onnan kezdve, hogy hogyan tartsuk életben, egészségesen, egészen olyan apróságokig, mint hogy legyen elég zoknijuk, és hogyan vajazzuk meg nekik a kenyeret. Ha egyáltalán adjunk nekik kenyeret, de inkább mégsem, mert az egészségtelen… Rengeteg döntési helyzet áll előttünk, pillanatról pillanatra, ami kicsit talán ijesztő is, főleg akkor, ha megjelenik mellé az önmagunkban való kételkedés is: elég vagyok én ehhez?

Régen talán egyszerűbb volt ez, még nagyanyáink korában nem volt kérdés, hogyan neveld a gyereket. Pont úgy foglalkoztak a gyerekeikkel, mint az ő anyáink és nagyanyáik. Megházasodtak, gyerekeik lettek, otthon maradtak, főztek, takarítottak, szabadon engedték a gyerekeiket a mezőn, mindent összetartottak. Akkoriban ez volt az anyaság útja, nem kérdőjelezték meg, hogy így kell anyának lenni, nem aggódtak azon, hogy vajon jól csinálják-e vagy sem, és tisztában voltak a saját szerepeikkel. Az volt az irány mindenkinek, hát arra mentek.

De most, ebben a korban, nincs előttünk igazi példa, hogy mivel tesszük a legjobbat magunknak és a csemetéinknek.

Annyi új információ áll rendelkezésünkre, hogy már nem is tudunk szinte választani. Nincs egy kijelölt út, mint nagyanyáink előtt, hogy így kell jó anyának és feleségnek lenni. Valamiféle módon felfedezők vagyunk, próbáljuk kitalálni, hogy mit akarunk nőként, feleségként és anyaként. Sok út nyílt meg előttünk: lehetünk karrieristák, ügyes kezűek, akik bármit elkészítenek egy vécépapír-gurigából, világutazók, otthon dolgozók, káoszban rendet teremtők, társasági lények és még sorolhatnánk mi mindenné válhatunk.

Fotó: Révai Sára
Fotó: Révai Sára

Ha én végignézek saját magamon, a három gyerekemmel, anyaként, akkor egy családfenntartó, otthonról dolgozó, babázó nőt látok, akinek a háztartás a legutolsó a sorban, és aki nem hajlandó este kilenckor nekiállni főzni. Amikor átgondoltam, hogy miért érzem ezt a megfogalmazhatatlan frusztráltságot, akkor rájöttem, hogy olyasmi lehet a háttérben, hogy nem tudom egy kategóriába sem beszuszakolni magam. Én most gyesen lévő anyuka vagyok? Főállású anya vagyok? Dolgozó anya vagyok? Otthoni munkás anya vagyok? Otthonteremtő vagyok? Vállalkozó nő vagyok?

Világ anyukái, pihenjetek!

Sokan járnak manapság ugyanebben a cipőben, mint én, amiatt, hogy megváltoztak a szabályok az elmúlt 50 év során. Amit tanítottak nekünk az anyaságról, ma már nem érvényes, és nem találjuk igazán a helyünket a világban. Én már nem tudom például megbeszélni az anyukámmal, hogy milyen nehéz úgy dolgozni, hogy közben a babámat szoptatom, ringatom, csitítom. Vagy milyen érzés hétvégén is leülni és megcsinálni a határidős munkámat, ezzel elvéve a saját énidőmet és a férjemmel közös időnket magamtól azért, mert hétvégén tud apa a gyerekekkel lenni, hogy én a végére érjek a munkámnak. És hogy ezek mellett hogyan vedlek fogtündérré, takarítóvá, mosónővé, játszótárssá minden nap.

Ugye hogy milyen kimerítő anyának lenni? Itt az ideje, hogy a világ anyukái engedélyezzenek magunknak egy masszázst és egy nyugodt alvást. Ki tart velem?

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top