Szülők őszintén: “Megbántam, hogy gyerekem született”

Pedig nem szégyellni való dolog az, hogy olykor azt érezze egy szülő, nem bírja a gyűrődést, és legszívesebben felmondana, hogy a világ másik végére repüljön. Sőt teljesen természetes és emberi érzés az, hogy szülőként néha a hátunk közepére kívánjuk az egész családot, de akár már a következő percben elönt minket a hála, hogy ilyen csodálatos gyerekeink vannak. Nyomasztó érzés, hogy a negatív érzelmekről nem illik beszélni, mintha csupa napfény lenne a gyereknevelés, épp ezért osztotta meg sok apuka és anyuka az interneten, név nélkül a saját történetét, leírták azt, hogy miért bánják néha, hogy gyereket vállaltak annak idején.

Amikor más életet szeretnének

Egy apuka így írta le a benne kavargó érzéseket:

“Hogy őszinte legyek, néha csak állok és legszívesebben az ajtófélfába verném a fejem, annyira utálok szülőnek lenni. A legkínosabb ebben a helyzetben az, hogy senkinek nem mondhatom el, legkevésbé a többi szülőnek, mert ha ilyet mondasz, akkor mindenki utálni fog. Amikor pszichológushoz fordultam segítségért, mert azt hittem, megőrültem, amiért ilyeneket érzek, rájöttem, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával, sőt a szülők nagy részében megfordul olykor a gondolat, hogy nem is volt olyan jó ötlet gyereket vállalni, csak olyan nagy tabu ez a téma, hogy még önmaguk előtt is letagadják ezeket az érzéseket. Egy kilencéves fiam van, akit nagyon is szeretek, csak néha azt kívánom, bárcsak valaki más lenne akkor épp a helyemben és nevelné helyettem. Egyszerűen azért, mert minden szempontból háttérbe szorult a saját életem, amióta megszületett. Az az igazság, hogy azóta nem élvezem annyira az életemet.

A legjobban talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy ahelyett, hogy saját magam lehetnék a saját életemben, el kell játszanom egy forgatókönyvet napról napra, és úgy tennem, mintha őrült mód élvezném azt, amit amúgy legtöbbször utálok. Ez elég lehangoló. Néha csak jólesne kitörni ebből és újra önmagamnak lenni. Ráadásul teljesen egyedül érzem magam ettől, mert nem szabad ilyet mondani a saját gyerekedre, még akkor sem, ha tényleg depresszióssá válsz ettől az állandó szerepjátéktól. Amikor gyereked születik, azt várják el tőled, hogy a nap minden percében hálatelt szívvel és csendes mosollyal járkálj, amiért ezt az áldást kaptad az Univerzumtól. Ha pedig néha azt érzed, hogy már nem bírod tovább, akkor megvetnek és legszívesebben megköveznének. Tudom, hogy vannak sokkal nagyobb problémák is a világban, de ez az én legsúlyosabb keresztem.”

Az a bizonyos súlyos bűntudat

Egy 17 éves lány anyukája így fogalmazta meg a kétségbeesését:

“Nagyon szerettem volna már gyereket, tulajdonképpen ez kergetett bele a házasságba. Az első férfihez hozzámentem, aki hajlandó volt velem gyereket vállalni, pedig minden megérzésem azt súgta, hogy rossz döntést hozok. A biológiai órám azonban annyira erősen jelzett, hogy szülnöm kell, hogy figyelmen kívül hagytam az intő jeleket, amiket már akkor láttam a – most már ex – férjemen. Ahogy azt is figyelmen kívül hagytam, hogy az addigi 27 évem alatt mindig azt mondogattam, hogy nem akarok gyereket.

Amikor teherbe estem, kiderült, hogy végig kell feküdnöm a terhességemet, ami miatt ott kellett hagynom az állásomat. Ez viszont pénzügyi problémákat szült, de tudom, hogy nem emiatt bánom, hogy gyerekem lett, hiszen rengetegen élnek a világban, akiknek van gyerekük és nincs elég pénzük, mégsem érzik azt, hogy nem volt jó ötlet a gyerekvállalás. Én viszont a terhességem első pillanatától kezdve így érzem. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem a gyerekemet, sőt rajongok érte, ha bármi történne vele, belehalnék. Az, hogy megbántam a szülést nem azért van, mert nem akartam volna őt vagy mert bármi baj lenne a személyével. Soha fel sem merült bennem, hogy ő hibás lenne bármiért vagy miatta lemaradnék valamiről, inkább csak azt érzem, hogy nem vagyok szülőnek való. Pont azért, mert ő ilyen csodálatos teremtés, legtöbbször óriási bűntudatot érzek, amiért nem vagyok olyan anya, amilyet ő megérdemelne.”

“Nem vagyok elég jó anya”

Sok más szülő is ezt a bűntudatot éli át minden nap:

“Azt bánom csak, hogy ennyire béna vagyok az anyaságban, a fiam többet érdemelne, mint amennyi én tudok nyújtani neki.”

“Megbántam, hogy gyereket vállaltam, mert nem álltam rá készen 23 évesen, és mert olyan nagyon önző voltam akkor még, hogy képtelen voltam az ő érzéseivel is törődni.”

“Azért bántam meg a gyerekemet, mert ez tényleg olyan nehéz munka, amivel képtelen voltam normálisan megbirkózni.”

“Mindent elkövettem, hogy azt éreztessem vele, hogy szeretem, de ez azzal járt, hogy minden percben le kellett küzdenem a saját introvertáltságomat, például azt, hogy nem szeretem a testi kontaktust, de őt ölelgettem.”

“Folyamatos küzdelem számomra a születésétől kezdve, hogy az anyukája legyek és bűntudatom van, amiért nem vagyok elég jó.”

“Nem gondolok úgy a gyerekemre, mint egy hibára, de az hiba volt, hogy az anyukájával valaha is szóba álltam.”

“Szeretem a lányomat, de ha valaki felajánlaná, hogy visszarepít az időben, hogy máshogy döntsek, máshogy éljek, akkor megragadnám a lehetőséget.”

“Megbántam, hogy vállaltam második gyereket? Igen. Megbántam, hogy pont ő megszületett másodikként? Nem. Mindig csupa mosoly és arra emlékeztet, hogy a hétköznapi taposómalomba nem kell belehalni, van még szépség ebben a világban.”

Olvass még többet a “szülőségről”!

• 15 gyerek, akik teljesen olyanok, mint a szüleik
• 15 kiborító dolog, amit csak a szülők tudnak átérezni
• 6 leggyakoribb vita friss szülők között