Miért nem jár minden hatévesnek a zenetanulás?

Az, hogy a gyereket nem zavarja, hogy hatévesen különböző iskolákba felvételizik, vagyis játékos csoportokban felmérik, hogy akarják-e őt, vagy nem, egyszerűen nem igaz, hiszen igazából kiválogatják őket, tehát – minden szülői megnyugtatás ellenére – valójában múlik valami az ő játszadozásaikon a felvételi csoportokban. Hiába tesz úgy az iskola, hogy ez csak egy kis játék, hiába mondja a szülő, hogy csak érezze jól magát, a kicsi egyszerűen és gyorsan felfogja, hogy valamiért felvették, vagy nem vették fel, és teljesen indokolatlan kudarcélményt jelent neki, ha nem sikerül, hiszen valójában hatévesen – szerintem – nem lehet rossz.

Persze, ez csak akkor nehézség, ha alternatív, nem körzetes iskolába próbálják beíratni a szülők, hiszen ha körzetes, akkor ezt a kört – szerencsére – nem kell lefutni. De ha nem is ezt nézzük, ha már nagy nehezen sikerült megtalálni az iskolát, az igazit, akkor jöhet például egy zeneiskolai felvételi. Nálunk az első szülőin – még májusban – mondták, hogy a zene az egy csodálatos fejlesztőeszköz, rengeteget lehet tanulni belőle, nagy öröm a gyerekeknek, és az iskolai fejlődésben is segíthet. Éppen ezért az iskolában hangszert is lehet tanulni, meg szolfézst, és mindenkinek ajánlják.

Ezután jött a következő mondás: a felvételi után a sikeresen szerepelt gyerekek választhatnak hangszert.

Néztem egy nagyot, bár emlékeztem, hogy az én időmben is felvételizni kellett, de valahogy egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy 1. miért kell erre is felvételiztetni a gyerekeket, 2. ha a zene ennyire fejlesztő (nyilván tényleg több szempontból is hasznos), miért csak azoknak jár, akiknek eleve van zenei tehetségük? Miért kell kizárni már hatéves kortól azokat, akiknek nem túl jó a hallásuk vagy a ritmusérzékük? Már hatéves kortól? Ha mondjuk furulyázni szeretne, miért ne tehetné? Mert így aztán biztosan nem is fog tudni soha semmit tisztán elénekelni; ha megszereti a zenét, hát nem a zeneiskola miatt fogja, és eleve kisebb eséllyel tanulja meg az örömöt, ami ebből fakad. Miért számít annyira, hogy mennyire tehetséges? A zenetanulás csak azoknak jár, akikről tudjuk, hogy jók lesznek majd benne? Úszni is megtanítjuk a rosszul mozgókat is. Zenélni miért ne taníthatnánk meg?

Részlet az Oscar-díjas Mindenki című filmből

Egyszer régen láttam egy ostoba filmet, amerikait, balett-táncosokról szólt, eléggé sablonos: lányok féltékenyek voltak egymásra, a feltörekvő fiatalt nem ismerték el, az elismert meg nem volt boldog. Mindegy is. Csak egyszer elhangzott benne egy mondat, amely nagyon megérintett. A legtehetségesebb táncos kilépett, és otthagyta az egészet. Senki nem akarta elfogadni a döntését, hiszen ő volt a legjobb. A lány pedig erre azt válaszolta:

“Hiába vagyok tehetséges, ha nem szeretem. Nem azzal akarok foglalkozni, amiben tehetséges vagyok.”

Szerintem ez nagy tanulság: egyáltalán nem mindig és mindenkinek kell azzal foglalkoznia, amiben a legtehetségesebb, és nem csak azt a tevékenységét kell támogatni a gyereknek, amiben nagyon jó. Persze, ördögi kör, hiszen az intézmények nagy részében abban lesz sikerélménye, amiben alapvetően ügyes, és a sikerélménytől több kedve lesz majd csinálni, de ezzel egy csomó lehetőséget elveszünk tőle. Úgy gondolom, hogy mindenben támogatni kellene, akkor is, ha a többiek kiemelkedően jobbak nála. Főleg az elején. Hadd énekeljen, hangszerezzen, rajzoljon, pacsmagoljon.

Persze az én gyerekkoromban is ez volt, csak azt hittem, már túlléptünk rajta. Akkoriban is: valaki vagy tudott énekelni meg rajzolni, vagy nem. Ha tudott, ment az énekkarba, meg ötöst kapott a műveire, ha meg nem, hát így járt. Ez nem totál abszurdum? Ki akar úgy rajzolgatni, hogy tudja, ő nem igazán tehetséges, semmi reménye nincs az ötösre, egy szép rajzra? Úgy zenélni, hogy nem is igazán engedik, hiszen a zeneiskolába sem iratkozhat be, hiszen botfüle van?

Tudtommal mindkét készség egy szintig tanítható, nem mellékesen egy olyan szintig, amitől már élvezhető. Miért kell hatévesen már két kasztot képezni?

Értem, hogy van, aki majd nagyon tehetséges lesz, és olyan is, aki meg nagyon nem, de hát erre való a differenciálás. Nem mindenki lesz prózaíró, de írni egy szintig mégis megtanítjuk a gyerekeket. A nyelvekben sem mindenki ügyes, de azért csak megtanul angolul, aki nekilendül. És nem zárjuk ki a magyar szakkörből azt, aki feltehetőleg nem lesz író soha, a fizikából azt, aki nem lesz kutató fizikus, a zeneiskolából meg mégis elküldjük az ügyetleneket. A zene, meg a rajz, meg a művészet, az valami olyan isteni csoda, amit vagy rád kent a jó tündér születésedkor, vagy nem? Mekkora hülyeség már!

Ezzel úgy teszünk, mintha a zene, a rajz, a tánc, a mozgás, az valami misztikus dolog volna, amihez csak a kiválasztottak jutnak hozzá, ami nem tanulható, hanem vagy van, vagy nincs. Holott legfeljebb a tehetségről mondhatjuk ezt. De ahogy a nyelvben is, az írásban is, a matekban is rengeteg minden megtanulható – ezért járunk, ugye, iskolába –, egy ponton túl pedig jön a tehetség, ugyanez igaz a zenére és a művészetekre is. Vagyis én azt mondanám, hogy zenét mindenkinek, rajzot, sportot mindenkinek!