7 furcsa szerzet, akivel biztosan összefutsz a játszótéren

Sokszor vita tárgya az, hogy egy baba mikor érik meg arra, hogy becsatlakozzon valamelyik közeli játszótér vérkeringésébe. Nálunk ez az időpont akkor jött el, amikor a gyermek hét hónaposan stabilan tudott ülni – így bele lehetett tenni a hintába (amit visítva és vigyorogva nyugtázott), és nem sokkal később a kúszást mászással váltotta fel, ami határtalan lehetőségeket nyitott meg előtte a világ – de legalábbis az utca végén található játszótér – felfedezésében.

Kavicsevés, homokban hentergés, virágtépkedés, idegen babák megnyomorgatása simogatás címén, szóval a lehetőségek határtalanok, az anyukák pedig előbb-utóbb beleszoknak a kirojtosodott idegek és a „mi van a szádban?” kérdés komfortos világába (ez utóbbit egyébként a tíz hónapos már megérti, és összeszorított szájjal menekülőre fogja a dolgot).

Így ismerkedtem meg a játszótér őshonos, néha sztereotipikus, de leginkább különös lakóival. Az alábbi 7 furcsa szerzettel szerintem előbb-utóbb minden kisgyerekes anyuka összetalálkozik, ha játszótérre téved.

1. A Banda

Biomamik és pletykafészkek – ezért nem szerettem játszótérre hordani a gyereket

Emlékeztek a tinifilmekből a rózsaszín ruhás pomponlányokra, akik egy brancsba verődve, lehetőleg lassított felvételen nézik végig az új lány/különc/kiutált rivális érkezését? Na, ugyanők tizenöt év múlva a játszótér bejáratánál álldogálnak, és továbbra sem fogadják az új lányok köszönését.

Ha mindenképp kommunikálniuk kell valakivel, aki nem a Banda része, akkor azt a gyerekeken keresztül teszik meg: „Mondd meg, kicsim, anyának, hogy mások is szeretnék használni a hintát.” (Anya természetesen a hinta mellett áll.) Most mondhatnám, hogy ők azok, akik a futárt is a játszótérre hívják, de igazából én is hívtam már a futárt ugyanarra a játszótérre.

Jelenet a Rossz anyák című filmből

2. A szexi mintaapuka

Avagy a legényapa: nagyjából egy tízessel fiatalabb az összes többi jelen lévő apukánál, kisportolt, napbarnított, a fiatal Cristiano Ronaldóra hasonlít, és teljes lelkesedéssel üldözi a kislányait a homokozón, mászókán és babaváron keresztül.

Játszik, mondókázik, naptejezik, bohóckodik, teljes kisgyerekes túlélőarzenál van nála. Beszélget az anyukákkal, játékokat csereberélnek. Megjelenése nagyjából annyira valószerűtlen, mintha egy, a kislányai által egyébként bizonnyal körberajongott unikornis galoppozna végig a játszótéren.

3. A telefonját nyomogató apuka

Igen, belőlük van a legtöbb. A babakocsi pohártartójából dobozos sört kortyoló laza apukák törzsfejlődése ide jut el, amikor sarjuk babából totyogóvá cseperedik, és beleveti magát a játszótéri pezsgésbe. Fél kézzel esetleg löki a hintát, a másik kezével a hírfolyamot görgeti, vagy egy padon üldögél az apapajtikkal, és miközben a gyereke a játszótér másik felén két pofára tömi magába a sarat, időnként felnéz, és lesajnálóan végigméri a második pont szexi mintaapukáját.

Félreértés ne essék, a homokozóban az új Nádas Péter-regényt olvasó hóka bölcsészapuka, akinek szandálos lábát ütögeti a kislánya, hogy „apa, nézd, mit építettem”, semmivel sem kevésbé gyökér, csak ritkábban lehet találkozni vele.

4. A gondolatfolyamban beszélő, kicsit őrült néni

„Mennyi idős? Kilenc hónapos? Na, amikor az én lányom kilenc hónapos volt, persze az nem most volt, hanem még ezerkilencszázötvenkettőben, szóval ráültettem a bilire, azt mondtam neki, hogy eee-eee, megértette, és onnantól csak oda volt hajlandó kakálni.

El is hagytam, emlékszem, akkor még élt az én drága bátyám, hozzá kellett költöznünk, ez ezerkilencszázötvennyolcban volt, na most, akkor volt egy nagyon érdekes eset, akkor még a telefonközpontban dolgoztam, most bontották le, ’92-ben…” – kezdődik a gondolatmenet, és ha a szemfüles anyuka nem talál kibúvót, vagy a baba nem veszíti el (kivételesen jókor) a türelmét, egy pár órán keresztül könnyedén folytatódik.

5. Az irigy kisfiú/kislány

Igen, tudom, egy bizonyos korban a gyerekek élettanilag irigyek, próbálják lehatárolni a saját személyiségüket, stb., és teljesen természetes, hogy kikapkodják egymás kezéből a játékokat, üldözőbe veszik egymást lopott játékokkal, vagy éppen keserves zokogásba kezdenek, ha valaki meg akarja nézni azt, ami a kezükben van.

Aztán előkerül az a kisgyerek, aki profi szinten űzi ezt a sportot. Még időben bepasszírozza hatéves testét az egyetlen babahintába, hogy a bizonytalan léptekkel, de egyértelműen ugyanoda tartó totyogó hoppon maradjon. Amikor a totyogó megvigasztalódva talál egy motort, amin gurulhatna egy kicsit, az irigy kisgyerek vöröslő fejjel utasítja az anyját, hogy ne engedje a babának használni a motort, mert az az övé. Ha megnő, Bandatag lesz belőle.

6. A korai gendernevelés élharcosa

A totyogókorosztályban már simán ott vannak a felnőttek által újra és újra bevésett nemi szerepek. Az „olyan zsivány, mint egy fiú”, és az „ilyen szép kislány hogy lehet ilyen koszos” majdnem alapnak számít. Néha, magam sem értem, miért, megsértődöm, amikor valaki elnézi a gyerekem nemét, és már-már szabadkozni kezdek, hogy az összes rózsaszín cucca mosóban van, vagy hogy koszos lett a nadrágja a homokban, azért nem látszik, hogy eredetileg cicás.

Pedig csak a szülőknek van szükségük ezekre a markerekre, a gyerekeknek biztosan nem.

„Add vissza szépen a kisfiúnak a lapátját! Ja, kislány? Marcika, akkor főleg add neki vissza, kislányoktól nem illik elvenni a lapátjukat!” Aztán meglátom, ahogy egy kislány szutykos Elza-jelmezben sárbombákat gyárt a homokozó mellett, és megnyugszom: azért még nincs minden meccs lejátszva.

7. A laza anyuka

„Nincs itt neki az anyukája?” – kérdezi egy nagyobbacska kislány, amikor egy közel meztelen totyogó kis csomagokat potyogtat ki a pelenkájából rohanás közben. Dehogy nincs. Ott ül a padon, a lábát masszírozza, és amikor az említett totyogó (még mindig az említett állapotában) hanyatt esik a lovacskáról, felnéz, pislog kettőt, és közli: „Láttam, hogy le fog esni, de tudtam, hogy úgyse érnék oda időben.”

De persze minden nézőpont és fokozatok kérdése.

Legutóbb például egy idősebb hölgy engem (de leginkább a gyerekemet) is megismert: „Jaj, tényleg, a baba a bátor anyukával!” (A bátoranyukaság nálunk azt jelenti, hogy szabadon engedem a babát a játszótéren, és csak akkor avatkozom közbe, ha közvetlen veszély fenyegeti, vagy ha túl nyugodtan ül le nekem háttal – ilyenkor valószínűleg megpróbál megenni valamit. Egy katicabogár például biztosan nekem köszönheti az életét.

Van, aki már attól is bátor, hogy csapvízzel itatja a gyerekét, vagy hogy úgy döntött, nem ad rá sapkát – „mondd meg anyának, hogy ilyen melegben kis sapkát kell adnia rád”.

Vannak, akik nem aggódják túl (Képünk illusztráció. Fotó: iStock)

Mások feladták a kavicsevés tiltását, mondván, hogy a kis kövek előbb-utóbb úgyis sértetlenül kikerülnek a rendszerből, megint mások pedig felnőtt telefonbeszélgetéseket tudnak folytatni, miközben a hónuk alatt cipelt fiuk kapálózik, a motorjával püföli az anyját, és üvöltve kapaszkodik kívülről a játszótér kerítésébe.

És végül, a sok különös figura között ellavírozva ott vannak azok a sorstársak, akik esetleg nem aludtak tegnap, akik rosszul vannak, ha a tükörbe néznek, akik pánikolnak, mert nem tudják, hogy mit csinálnak, akiket folyamatosan jó tanácsokkal szekál a környezetük, akik ma is kénytelenek voltak ebédet rendelni, mert nem volt idő főzni, akik szégyellik, hogy nem tudják kezelni a hisztit, akik végül, vagy esetleg csak ma konkrétan, nem olyan anyák lettek, mint amilyenek lenni szerettek volna. Azt már én is megtanultam, hogy soha ne mondjam, hogy soha. Lehet, hogy legközelebb az én gyerekem eszik kavicsot, vagy potyogtatja végig a játszóteret.