Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Baba

Vigyünk magunkkal egy kétévest is a szülésre?

Az elsőnél még olyan egyszerű volt. Megindultak a fájások, beültünk a kocsiba, és elmentünk a kórházig. De hogy abszolváljuk mindezt a másodiknál, amikor már egy kétéves gyerek is velünk lesz, a nagyszülők pedig nem jöhetnek szóba?

Amikor megtudtuk, hogy úton van a második gyerek, az első trimeszterben – sőt, úgy a második feléig – eszünkbe sem jutott maga a szülés. Egyszerűen csak örültünk annak, hogy újabb gyerkőc van a láthatáron. Az első szülés bő két évvel ezelőtt természetes volt, mindenféle komplikációtól mentes, ráadásul még elég gyors is, így talán részben ennek is köszönhető, hogy nem nagyon stresszeltünk rá a folytatásra. Aztán egyik este derült égből villámcsapásként ért a gondolat: hová tesszük a kétéves kisfiunkat, ha megindul a szülés?

Felismertük a bajt

Pánikolni nem akartunk, hiszen előttünk voltak már páran, akik megoldották ezt valahogy, de ahogy végiggondoltuk az ismeretségi körünkben lévő két- vagy többgyerekeseket, nagyjából mindig ugyanaz a sztori csengett a fülünkben: vagy ott állt készenlétben a nagyszülő, a közelben lakott valamelyik rokon, vagy volt a közelben olyan barát/ismerős/szomszéd, akire rá lehetett bízni a gyereket a szóban forgó időszakban. Nos, alaposabban végiggondolva dolgot, ezek közül nekünk egyik sem áll rendelkezésünkre.

Mielőtt az olvasó antiszociális remeték gyülekezeteként látná az egész családunkat, igyekszem kicsit árnyalni a képet.

És persze azt is hozzáteszem: ha programozott császárról lenne szó, a dolog nem különösebben jelentene gondot: ha tudjuk az időpontot, azért akad annyi ugrasztható ismerős vagy rokon, hogy meg tudjuk oldani a helyzetet. Jelen állás szerint azonban – persze ne kiabáljuk el a dolgot – a mostani is természetes szülés lesz, annak minden szépségével, kiszámíthatatlanságával és tervezhetetlenségével együtt.

szülés

Képünk illusztráció – fotó: Profimedia

Amikor minden rokon távol él

Az még rendben van, hogy a vizsgálatok után az ember kap egy céldátumot, vagyis egy várható szülési időpontot, de arra már semmi garancia sincs, hogy a gyerek ehhez tartja is magát. Az a verzió nem játszik, hogy majd beszélek a fejével, annak pedig szintén nem vagyunk hívei, hogy az orvos piszkálódjon egy kicsit, mert az majd beindítja a szülést. Vagyis bele kell törődnünk: fogalmunk sincs, mikor jön a gyerek.

A nagyszülő faktor nálunk elég bonyolult. Esetünkben már csak nagymamákkal számolhatunk, ugyanis mindkét nagyapa évekkel ezelőtt meghalt. Csakhogy az egyik nagyszülő kétszáz, míg a másik száz kilométerre lakik. A közelebb lakó nagyi régóta betegeskedik, sajnos nem igazán van abban az állapotban, hogy hosszabb ideig vigyázzon a gyerekre, és az is necces lenne, hogy ideköltözzön hozzánk néhány napra. Sokáig a távolabb lakó nagyi volt az aduászunk, ám idén tavasszal az élettársa kórházba került, és mióta hazajött, otthoni ápolásra szorul. Pár óránál többre nem tudja őt magára hagyni. Nos, ezzel ő is kilőve. 

Mi a helyzet a testvérekkel? Eszter egyke, nála ez a kérdés nem játszik, nekem pedig ugyan van egy húgom, de ő is száz kilométerre lakik, azt meg nyilván nem várhatom el tőle, hogy vegyen ki soknapnyi – vagy akár egy-két hétnyi – szabadságot, és költözzön hozzánk egy időre. Nagyjából ugyanez a helyzet a rokonsággal is: gyakorlatilag mindenki távol él, ha megindul a szülés, esélyünk sincs, hogy előtte leautózzunk, és lepasszoljuk ott a kisfiunkat.

Barátok? Nuku!

A kör már szűkül, a görcs a gyomrunkban már egyre erősebb. Következő kör: a barátok. Ez már egy jóval tágasabb lista, egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy nem lesz itt nagy gond, de aztán jobban belegondoltam a helyzetünkbe.

Csodálatos időzítéssel épp tavaly novemberben költöztünk – részben pont azért, mert már akkor tudtuk, hogy szeretnénk második gyereket, ám ehhez túl kicsi volt a lakásunk –, és ugyan ezt egyáltalán nem bántuk meg, mert végre van helyünk, és sokkal kényelmesebben élünk, de van egy hátulütője is. Eddig Pest északi oldalán laktunk, nagyrészt ott, na meg a belvárosban és Budán lakott a legtöbb barátunk, ott kezdtünk jóban lenni néhány szomszéddal, és elmondhatjuk, hogy az évek során komfortosan éreztük már magunkat Budapest azon részén.

Novemberben költöztünk Pest déli oldalára, és talán mi csinálunk valamit rosszul, de még nem igazán sikerült itt új barátokra lelnünk.

Ebben persze az is közrejátszik, hogy kevés lehetőségünk volt barátkozásra: a gyerek még nem jár bölcsibe/oviba, én meg nagyrészt itthonról dolgozom, szóval a környezetemmel való kapcsolatom kimerül a boltba és játszótérre járásban. Oké, szépítsünk: egy jó fagyizót, egy jó éttermet és egy jó cukrászdát is sikerült már megismernem, de nagyjából ennyi a történet. Tökéletes érzékkel egy olyan kerületbe költöztünk, ahol nem élnek barátaink, és akárhogy is számolok, a jóbarátok nagyrészt a kényelmi zónán (értsd: tíz percen belül odaérek kocsival) kívül esnek.

Megvan a megoldás?

Valahogy egyikünk sem akarja elképzelni azt a szituációt, hogy rohanni kellene a kórházba az éjszaka kellős közepén, de előtte azért még tegyünk egy jókora kitérőt a belvárosba, hogy lepasszoljuk az üvöltő gyerekünket, aki halálra van rémülve attól, hogy az anyukájának mi fájhat ennyire. Nem tűnik a legideálisabb megoldásnak.

Szóval ezek után már mindenki láthatja, hogy a lehetőségeink nem a legjobbak, bár tény, hogy annál, hogy a kétéves gyereket is magammal vigyem a kórházba az anyukája újabb szülésére, még az is jobbnak tűnik, ha egy jókora kitérőt teszünk előtte a belváros irányába.

És persze ott van az a szempont is, hogy egyáltalán ki az az ismerős, akire rá mernénk bízni az éjszaka kellős közepén egy üvöltő kétévest, és persze el merné-e vállalni…

Végső kétségbeesésünkben még egy dolog eszünkbe jutott. Nagyjából még van két és fél hónapunk a nagy eseményig: ha addig tudunk szerezni egy megbízható és jó fej bébiszittert a fiunk mellé, akkor talán felárért cserébe riaszthatjuk azzal, hogy ha megindul a szülés, eltaxizzon hozzánk akár az éjszaka közepén is.

A tettek mezejére léptünk: találtunk valakit. Az ismerkedés már megvolt: elsőre szimpatikusak egymásnak. Amúgy is kellett volna már a kisfiunk mellé egy bébiszitter, így legalább volt okunk a folyamat felgyorsítására. Elbízni azonban nem szeretnénk magunkat. Mert még bármikor előfordulhat, hogy eljön a szülés estéje, én próbálok telefonálni, aztán mégsem jön a segítség. Ha így lesz, vigyünk magunkkal egy kétévest is a szülésre?

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top