40 éves vagyok, de nem robban fel a méhem, ha kisbabát látok

Kristen Mae 40 éves, van két nagy gyereke, de sosem tapasztalta azt, hogy egy baba láttán rögtön szülni akart volna még hármat. Persze, cukik a kisbabák, jó az illatuk, mégsem érzi azt, hogy ennyi elég lenne ahhoz, hogy szülni támadjon kedve.

„Jó pár barátnőmnek született mostanában gyereke, elárasztják a közösségi oldalakat a babafotókkal, amivel nincs bajom, csak az alattuk lévő kommenteken szoktam elgondolkodni, mert szinte mindenki olyanokat ír, hogy ettől a fotótól rögtön szülni akar. Nekem azt hiszem, sosem volt ilyen babalázam, amikor minden idegszálammal gyereket akartam volna. Vagyis talán abban a két percben éreztem ezt, amikor vártam, hogy pozitív legyen a terhességi tesztem. Nyilván szeretem a gyerekeimet, akkor is szerettem őket, amikor pici babák voltak, és elismerem, hogy a világ legcukibb dolga látni, ahogy egy baba próbálkozik az első lépéseivel, vagy ahogy nevetgél.

Szóval nem vagyok teljesen pszichopata, nem ez az oka, hogy nem vágyom babára egy fotó láttán.

Csak túl jól emlékszem, hogy egy baba milyen rengeteg munka. Nagyjából ötvenkétszer eszik egy nap, a legfurcsább időpontokban (nem) alszik, és egyfolytában az anyján lóg. Én olyan ember vagyok, aki szeret egyedül lenni néha, és nem vetem meg az alvást sem, lehetőleg egyhuzamban nyolc órányit minden éjszaka. Ráadásul a babák igazából unalmasak is, annak ellenére, hogy nagyon cukik, de úgy 10 perc után már nehéz őket szórakoztatni. Csak a tej érdekli őket, nem lehet velük beszélgetni, és összesen négy szót ismernek.

Cukik a babák, de ettől még nem muszáj rögtön szülni (Képünk illusztráció – Forrás: Getty Images)

Őszintén bevallom, hogy a saját gyerekeimnél azok az idők voltak a legjobbak, amikor már nem voltak kisbabák. Ekkor ébredtem rá mindkettőnél, milyen csodálatos, hogy léteznek, mert már hagytak aludni, értelmes gondolatokat közöltek, és ki tudták törölni a saját feneküket.

Azért szültem gyerekeket, mert gyerekeket akartam, nem pedig babákat.

És bár imádtam őket babaként is, örültem, amikor nagyobbak lettek. Onnantól kezdve minden életkorban meg tudom találni azt, amiért épp az a kedvencem. A fiam most 13 éves, és bár bizonyos fokú tinidráma jár ezzel a korral, mégis minden egyes nap rácsodálkozom, milyen remek ember válik belőle. Kibontakozik előttem egy új személyiség, ami őrület, tekintve, hogy 13 évvel ezelőtt még csak egy ordító kis csomagocska volt a kiságyban. A 10 éves lányom pedig olyan jó szívvel van megáldva, hogy csak nézek, kitől örökölhette.

Néha aggódom, hogy engem miért nem érdekelnek a babák, és biztos fura vagyok emiatt, hiányzik belőlem ez a női rész, amitől felrobbanna a méhem, ha csecsemőt látok. Nincs meg bennem az a mély gondoskodni vágyás, ami miatt újra meg újra szülni akarnék. De aztán arra jutok magamban, hogy jól van ez így. Szeretek a gyerekeimmel együtt lenni, amióta nagyok, jobban élvezem a társaságukat, és remekül kijövünk egymással. Rengeteg olyan fantasztikus pillanat van a gyereknevelésben, ami sokkal jobb, mint a babagondozás és kialvatlanság. Ha meglátok egy babát, persze bennem van a mennyire cuki érzés, de soha nem érzem tőle azt a kényszert, hogy legyen nekem is még gyerekem.”

Kapcsolódó cikkek:

• Szeretem a babámat, de utálom az anyaságot
• Akinek nincs gyereke, az csak önző lehet
• „Imádom a gyerekeimet, de ha újrakezdhetném, nem szülnék”