Hátborzongató retro gyereknevelési tanácsok

A gyerekneveléssel kapcsolatos jó tanácsokból Dunát lehetne rekeszteni. Legyél kötődő-nevelő, válaszkész, igény szerinti szoptató, hurcis, mosipelusos, #őszintenevelő, öko, testsemleges, nemsemleges, helikopter, fűnyíró, ösztönös, megengedő, poroszos, franciás, svéd, pozitívan fegyelmező, digitális. Míg ezek közül sok beválik, néhányról úgyis csak az idő döntheti el, hogy mennyire volt megalapozott, követhető és valóban a gyerekeink érdekeit szolgáló.

A jó szülők, különösen az első időkben, hajlamosak bármiféle tanácsot megfogadni, még akkor is, ha elvesznek az egymásnak sokszor ellentmondó információk árjában. A piac ma már bővelkedik a gyermeknevelési könyvekben, de nem volt ez másképp a 19. században sem, sőt akkor virágzott csak igazán az anyákat gyerekük neveléséről kiokító gyermeknevelés-biznisz. Ezekben a 19. századi és 20. század eleji, rendszerint férfi orvosok által írt könyvekben számos megalapozatlan állítás szerepel, általában dorgáló hangnemben. Egy 20-as évekbeli A család egészsége című magyar könyvben például báró Dr. Kétly László azt tanácsolja, lehetőleg ne beszéljünk hangosan a gyerekekhez, de kisebb csecsemőket verni szabad. A tanácsok áltudományosságuk ellenére legalább annyira követendőnek tűntek akkoriban, mint a most divatos nevelési elvek, pedig ésszerűtlen követelések, az anyai ösztönnel szembehelyezkedő elvek és alaptalan, hiteltelen kijelentések halmazai voltak ezek. Innen nézve legalábbis annak tűnnek.

Egy kis „feng shui”

1878-ban A nő testi élete című könyvében Dr. George H Napheys Dr. Henry Kennedy gyermekgondozási szakértő által publikált tanulmányára hivatkozik, ami rámutat, hogy ha az anyák valóban azt akarják, hogy gyermekük megőrizze egészségét, akkor a baba alvási pozíciójánál ügyelniük kell arra, hogy a feje észak felé mutasson. „Ismert, hogy nagy elektromos áramok mindig egy irányba áramlanak szerte a világon. Dr. Kennedy véleménye szerint kétségtelen, hogy idegrendszerünk valamilyen titokzatos módon kapcsolódik ehhez az univerzális hatóanyaghoz, ahogyan nevezik, az elektromossághoz.” Az elv kicsit hasonlít a ma divatos feng shuihoz, de valljuk be, túl sok tudományos alapja ennek sem nagyon van.

Oktatás leendő anyáknak, Londonban, 1914-ben (Fotó: Philipp Kester/ullstein bild via Getty Images)

Gondolatbűnök

„A terhes anyáknak kerülniük kell, hogy csúnya emberekre gondoljanak, vagy olyanokra, akiket valamilyen deformitás vagy betegség jellemez; kerülniük kell a sérüléseket, ijedtséget és bármilyen betegséget.” Ezt 1920-as években B. G. Jefferis és J. L. Nichols írták a Reflektorban az egészség: Az eugenika tudománya című könyvükben. Érdekes megjegyezni, hogy a korszakból származó szülői kézikönyvek figyelemre méltó része használta az „eugenika” (fajegészségtan) szót, amely az emberi faj javításának elve volt, és később számos mentálisan beteg embert tettek meddővé a teóriára hivatkozva például Svédországban vagy Japánban is. Azonban a 20-as években az eugenikának még pozitív jelentése volt, hívei szerint ez biztosította a következő nemzedék erejét és jó tulajdonságait, vagyis még nem kapcsolódott a nácik fajelméletéhez. Ezeket a tanácsadó könyveket olyan férfiak írták, akik azt állították, hogy tudományosan összegyűjtött tudás birtokában vannak, mégis elveik a korszak szélsőségesebb nevelési tanácsai közül valóak voltak, akkoriban majdnem annyian forgathatták rájuk a szemüket, mint most.

Szigorú szeretet

A szülői időbeosztás és a szigorú fegyelem a születés első napjától kezdve nagyon fontos volt a 20. század elején. A szeretetet korlátozni kellett, a gondozási utasítások pedig jobban illettek egy fikuszhoz, mint egy gyerekhez. Az 1916-os Az anya és gyermeke című könyvben dr. Lena és William Sadler azt írta: „A lehető legkevesebbet foglalkozzon a babával. Időnként fordítsa egyik oldalról a másikra, etesse, cserélje ki a pelenkát, tartsa melegen, és hagyja békén; a sírás elengedhetetlen a jó erős tüdő kialakulásához. A babának mindennap többször erősen sírnia kell.” Ahogy a gyermek nőtt, a szabályozott érintés már megengedett volt. „Kéthetes korban a gyermeket szisztematikusan, napi 2-3 alkalommal a karjában hordhatják az anyák, hogy további helyzetváltoztatást biztosítsanak” – hangzik Dr. JP Crozer Griffith tanácsa 1900-ban.

Dr. JP Crozer Griffith

Ami a sírást illeti, a korai kézikönyvek tanácsai egybehangzóan azt állították: „egy elkényeztetett csecsemő egész életében nyomorult lesz, hisztériára és gyengeségre hajlamos, nem tud megbirkózni az élet nehéz fordulataival. A baba elkényeztetésének első és legrosszabb módja pedig az, ha megfogod, amikor sír”. Sadlers szerint: „Sok buktatóval találkozhatunk, amikor az ideges baba fegyelmezését vállaljuk. Az első az, hogy néha annyira sír, hogy elfeketedik az arca, és még görcsöt is kaphat; esetenként egy kis véredény megrepedhet a test valamely részén, általában az arcon. Amikor látja, hogy a kicsi közeledik ehhez a ponthoz, fordítsa meg, mérjen rá egy hangos ütést, és azonnal lélegzethez jut. Minden szülő életében eljön az az idő, amikor minden tőlük telhetőt megtettek, de egyszerűen be kell zárniuk az ajtót a biztonságban lévő, de ordibáló baba előtt, és el kell menniük.” John B. Watson pszichológus és mások által kidolgozott behaviorista gondolkodásmód szerint a csecsemő elkényeztetése olyan erkölcstelen cselekedet, amely örökre rányomhatja bélyegét a gyermek jellemére. Watson azt tanácsolta a szülőknek, hogy „soha” ne „öleljék és csókolják meg” gyermekeiket. L. Emmett Holt orvos pedig 1894-ben azt írta, hogy csecsemőkkel játszani rossz ötlet volt: „Négy hónapos korig soha ne tegyük, de jobb, ha hat hónapos koráig sem játszunk velük.”

Bár ma már szörnyen hangzanak ezek az útmutatások, abban az időszakban érthetőek voltak. A CDC szerint 1900-ban az összes amerikai csecsemő 10-30 százaléka meghalt az első születésnapja előtt. Meghaltak, mert az ivóvizük szennyezett volt, mert a tehéntej, amit ittak, pasztörizálatlan volt. Meghaltak kanyaróban és a szamárköhögésben, és mindazokban a betegségekben, amelyekre ma már van védőoltás. Vagyis ezekben a vészterhes időkben, amikor az anyák nem tudták, miért haltak meg a babáik, miért sírtak vagy lettek rosszul; kétségbeesetten ragaszkodtak minden irányelvhez, amely azt állította, ki tudja védeni ezeket a problémákat – mindegy, hogyan. A tanács például, hogy az anyák ne vegyék fel síró csecsemőjüket, nem kegyetlenségből származott, pusztán abból, hogy egy nőnek számtalan dolga volt a háznál és számtalan gyereke is, így a kicsiknek meg kellett tanulniuk magukról gondoskodni.

Sírni vagy nem sírni?

A „hagyom sírni, mert erősödik a tüdeje” nevelési elv nálunk még a 90-es évek elején is elterjedt volt, sőt máig számos tudományos vita zajlik a kérdésben. A kötődéselmélet képviselői szerint a csecsemők sírni hagyása rontja a kötődést, megemeli a babák stressz-szintjét, így károsítja idegrendszerüket, egy tavalyi kutatás azonban arra a következtetésre jutott, hogy a csecsemők sírni hagyása semmilyen káros következménnyel nem jár, azonban segíthet az önkontroll kialakításában. Amy Brown, a Swansea Egyetem gyermek-közegészségügyi professzora, aki nem vett részt a kutatásban, azt mondta, a tanulmányt óvatosan kell kezelni, a kutatók ugyanis nem vették figyelembe, hogy a szülők mennyi időre hagyták magukra gyermeküket, és azt sem, hogy hasznosnak találták-e ezt a gyakorlatot. „A tanulmány nem bizonyítja, hogy a kontrollált sírás jótékony hatású” – mondja Brown, hozzátéve, hogy a kutatók azt sem vizsgálták, az anyák mennyire szoronganak, ha hagyják sírni a babájukat. Haladóbb nézetek szerint a babák jó okkal sírnak, azért, mert csak így tudnak kommunikálni, a tüdejüknek pedig nincs szükségük ilyen gyakorlatra, sőt zsarolni sem képesek a szüleiket életük első 18 hónapjában. A szigorú rutinrend szerint nevelkedett babák nem az önkontroll miatt alszanak el hamarabb és sírnak egyre kevesebbszer, hanem mert egyre gyorsabban adják fel. Agyuk alkalmazkodott egy olyan világhoz, ahol nem reagálnak rájuk. Ez a fajta korán kiváltott szorongás és lefagyás pedig összefüggésbe hozható a felnőtt élet során tapasztalt szorongással.

Kakilni csak pontosan, szépen

Még a babák székletürítését is szabályozni akarták az elmúlt századokban. „Az egyévesnél fiatalabb gyermekeknek kétszer kell székelniük huszonnégy órán belül, az egy és három év közöttieknek pedig legalább napi egy széklet javallott” – írta az 1800-as évek végén Dr. George H Napheys. Ha a baba nem alkalmazkodik ezekhez az „egészséges” útmutatásokhoz, ugyanezek a könyvek tetszőleges számú beöntést és olajat írtak elő, hogy a dolgokat gördülékenyebbé tegyék. A 19. század végi és 20. század eleji babatanácsadó könyvek slágertémája kétségkívül az emésztés, ennek oka pedig a sok csecsemő halálát okozó hasmenésessel járó fertőzésektől való félelemben keresendő. A piszkos szövetpelenkák mindennapos tisztítása adhatta a lendületet ahhoz, hogy az újszülötteket is már a vécére szoktassák, de a szakértők gyakran hozzáadtak egy erkölcsi összetevőt is. 1935-ben az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumának egyik „csecsemőgondozási” füzete a csecsemő beleinek és húgyhólyagjának szabályozását a „jellemépítés” kulcsfontosságú részének nevezte. Az anyákat arra utasították, hogy már a babák két hónapos korában kezdjék a vécéhez szoktatást, és mindennap pontosan ugyanabban az időpontban tartsák a vécé felett a babákat, és „ha szükséges, használjanak szappanrudat”, hogy bélmozgást váltsanak ki. A füzet előrejelzése szerint hat-nyolc hónapos korára a baba edzett lesz, és tíz hónapos korában a szülők elkezdhetik a hólyagtréninget. Az anya erőfeszítéseinek további előnyeként írták le, hogy a csecsemő „kezdi megtanulni, hogy része egy olyan világnak, amely nagyobb, mint a saját igényei”. Egyébként a korai szobatisztaságra nevelés napjaink trendje is, az úgynevezett EC (elimination communication) vagy pelenka nélküli nevelés elve, hogy a babákra egyáltalán nem adnak pelenkát, hanem állandóan monitorozzák a jelzéseit, és eszerint viszik ki a vécére, míg nem a baba megtanulja felismeri, majd szép lassan visszatartani a székelési- és vizelési ingert. Anya legyen a talpán, aki képes erre, bár fenntarthatósági szempontból valóban hasznos módszernek tűnik.

Pelenkát cserélő ápolók. London, 1938. (Fotó: London Express/Getty Images)

Ne mérgezd a babát anyatejjel!

Számos tanácsadó könyv utalt arra, hogy az anyák árthatnak a babának, ha rossz gondolataik vannak nemcsak terhesen, hanem szoptatás alatt is. Számos orvos például a „dühös” anyákat hibáztatta babáik kólikájáért. „Az anyák is kiszáradhatnak, ha aggodalmaskodnak, gyászolnak vagy zsörtölődnek” – írták. Az 1877-ben megjelent Tanács a feleségnek című könyvben arra figyelmeztetik az anyákat, hogy ne szoptassanak túl sokáig. Miután a baba elmúlt kilenc hónapos, a szoptatás „agybetegséget” okozhat a csecsemőknél, és vakságot az anyáknál.

Zsírfürdők

A századforduló táján számos tanácsadó könyv azt javallja, hogy az újszülötteket „jól be kell kenni” disznózsírral, olívaolajjal vagy „friss vajjal”. „Valamiféle zsír kell” a viaszos magzatmáz bevonat eltávolításához, amivel a babák születnek – magyarázta egy könyv. Hétnapi olajozás után az anyák áttérhettek a szappanra és a vízre.

Kávé és szalonna

A második világháború után a kereskedelmi bébiétel-gyártók, valamint a gyermekorvosok – nyilvánvalóan eladási és bevételi okokból – drasztikusan csökkentették azt az életkort, amelytől a csecsemőknek javasolták a szilárd táplálékot. Az 1930-as és az 1950-es évek között az átlagos életkor, amikor a szülők bevezették a szilárd tápanyagokat, hét hónapos korról négyre, majd hat hétre zuhant különböző felmérések szerint. Sackett 1962-ben azt írta, hogy az anyatej és a tápszer „hiányos”, ezért a babákat kétnapos korban gabonapelyhekkel kell etetni, tíznapos korukban már ehetnek zöldségeket, és kilenchetes (!!!) korukban

szalonnát és tojást is fogyaszthatnak, akárcsak apu.

Sackett azt is javasolta, hogy hat hónapos koruktól feketekávét adjanak a babáknak, hogy hozzászoktassák őket „a család étkezési szokásaihoz”.

Egy kis heroin köhögésre

Miután megállapította, hogy ötször hatékonyabb – és állítólag kevésbé okoz függőséget –, mint a morfium, a Bayer 1898-ban kezdett reklámozni egy heroint tartalmazó aszpirint torokfájástól, köhögéstől és megfázástól szenvedő gyermekek számára. Egyes palackokon gyermekek láthatók, akik lelkesen nyúlnak a gyógyszerért. Az orvosok ellenkezése és a heroin mellékhatásairól szóló negatív történetek felhalmozódása ellenére a Bayer 1913-ig folytatta termékének forgalmazását és gyártását. Tizenegy évvel később az FDA teljesen betiltotta a heroint. Ebben az időben egyébként a gyermekek fogfájására is kokainos cseppeket ajánlottak, sőt érzéstelenítő tulajdonságai mellett a kokaint a gyermekek félénkségének gyógyírjaként is kikiáltották. Az 1800-as években Mrs. Winslow nyugtató szirupja volt a felelős rengeteg csecsemő haláláért Amerikában. A „csodaszert” a fogzási fájdalom enyhítésére alkalmazták, a szirup azonban morfiumot tartalmazott.

Fotó: Twitter

„Ne gondolj terhesen csúnya emberekre!” – Gyereknevelési tanácsok anyáknak az elmúlt századokból