Egy sorozat, ahol a föld és az ég összeér – 2. rész

– Férjnél voltam, de nem terveztünk még babát. Váratlanul jött, semmi jele nem volt, csak egy kis mellfeszülés. Emlékszem, másfél óra alatt négy tesztet is elhasználtam, mind pozitív lett! Bementem egy rendelőbe, ott közölték, hogy tizenhárom hetes terhes vagyok, kezembe nyomtak egy kiskönyvet, és elkezdték sorolni, hogy melyik héten milyen vizsgálatra menjek. Miről van szó? Gyerekem lesz? Kint ült egy sereg nő kisebb-nagyobb pocakkal. Leültem az egyik mellé, mert szimpatikus volt, és elkezdtem kérdezgetni. Azt tanácsolta, hogy válasszak orvost. Jó, de melyiket? Kedves? Mennyit kér? Végigfaggattam a várakozókat. Aztán pánikszerűen összevásároltam egy halom könyvet. Egyébként az élet ment tovább. Dolgoztunk. Emlékszem, egy riport kellős közepén mozdult meg a pici. Kutya bajom sem volt, nem is törődtem az egésszel. Orvost persze választottam. Nem volt különösebben megnyerő. A kérdéseimmel általában a levegővételig jutottam, ennyit a tájékoztatásról. Az döntött, hogy abban a kórházban a főnök minden császárt kivizsgáltatott. Az állásával játszott, aki császározott, az én orvosomat ez viszont nem érdekelte. A biztonságunk miatt döntöttem mellette.

Eljött a kilencedik hónap, román határsértőket hajkurásztam éppen. Ahogy visszaértem, óriási lehetőség várt rám: ha be tudok jutni, beszélhetek a dalai lámával! Sikerült! Beléptem a tizenhat négyzetméteres szobába, ahol várt. Akkor éreztem először, hogy megnyugodtam, vége a pörgésnek, a feszültségnek, így hatott rám a kisugárzása. A riport végén megölelt. Abban a pillanatban loccs! Elfolyt a magzatvíz. Hívtam az orvost, hogy én még megvágnám a riportot, de azonnal beparancsolt a kórházba. Végül a férjem vágta meg az anyagot.
A kórházban beküldtek egy kórterembe, ahol két gyermekágyas nő feküdt. Kötelességüknek érezték, hogy a szülés borzalmaival szórakoztassanak. Egyébként az édesanyámon kívül minden nő így viszonyult a várandósságomhoz: záporoztak rám a horrorsztorik. Tudtam, hogy csak a fele igaz, na de melyik fele?

Két órán át rám se nézett senki. Életemben először ekkor találkoztam a fájdalommal és a kiszolgáltatottsággal. Meg az egészségüggyel! Egyszer csak láttam, hogy már zöld a magzatvíz! Kiszaladtam, de visszaküldtek, hogy nyugi. Jött az ügyeletes, mert a fogadott orvosom még mindig a kamarai taggyűlésen tartózkodott. Végül az ügyeletes orvos megvizsgált, rám szerelték a ketyerét, és megint otthagytak. Reszkettem a hidegtől, a félelemtől, a magánytól. Hirtelen megszűnt a szívhang! És ettől kezdve a Vészhelyzetben érezhettem magam: megjelent végre az orvosom, egy pillantás a szalagra, és altatás, műtét azonnal! Az őrzőben tértem magamhoz, mellettem haldoklott valaki.

Elkezdtem visszajátszani az előző napot a dalai lámától. Amikor odaértem, hogy szülök, elordítottam magam: hol a gyerekem? Azt sem tudtam, életben van-e. Kértem a nővért, hívja föl a férjemet, erre közölte, hogy ő nem telefonközpont. Végül a férjem belopakodott éjfélkor. Ekkor hallottam először, hogy lányunk lett, nagyon pici, inkubátorban fekszik három emelettel följebb.

— Azóta nem mertél újabb szülésre vállalkozni?

– Kilenc éve! És most megint akarok, mert látom, hogy lehet úgy is, hogy a bába végig törölgeti a mama homlokát, rásegíti a labdára, hogy jobban érezze magát… felejthetetlen! Tanácsom: soha ne tartsd magadban a problémádat! Mondd ki, mert csak mi tudunk változtatni! Keresd meg a legméltóbb megoldást, legalább itt a fővárosban annyi lehetőség közül választhatsz!