Interjú a Mikulással

Kunert Zsolt és Szép László ezen a héten szinte csak mikulásruhában látható, néha még krampuszt is visznek a gyerekekhez

Kunert Zsoltot elég rég óta ismerem. Az én gyerekeim is visítottak már, amikor nagy robajjal megjelent az ajtóban hatalmas zsákkal, vattaszakállal. Tíz perc múlva már nem akarták elengedni, és alig várták, hogy megint jöjjön a Mikulás. Amúgy képzőművész, és évek óta a város legjobb alternatív szórakozóhelyeit, a budapesti Trafót és a Pesti Est Kávéházat üzemelteti. Beceneve “Bunyó”, amit kempo-karatés korában ragasztott rá a legendás edző, Juhász Ferenc.

– Azért hívtalak, mert tudom, hogy évek óta végigjárod az ismerős gyerekeket így december táján, mint afféle amatőr Télapó.

– Te rossz számot hívtál, öreg, én nem vagyok amatőr Télapó.

– De… nem te szoktál piros ruhában, fehér szakállal, néha tündérrel, néha krampusszal megjelenni az ismerős srácoknál december hatodikán?

– Dehogynem. Csakhogy én nem vagyok amatőr. Én vagyok A MIKULÁS.

– Bocsánat! Mióta csinálod?

– A szüleim már gyerekkoromban gyanakodtak rám, mert annyira jól kijöttem a Télapóval, én magam azóta vagyok biztos a dolgomban, amióta megnőtt a hasam. Fölvettem az első mikulásruhát, és kiderült, hogy épp rám szabták. Ennek már jó hat-nyolc éve.

– Van saját mikulásfölszerelésed, vagy kölcsönzöd a jelmezt?

– Mindenem van, sapka, paróka, szakáll, kabát, csizma.

– Ismerősökhöz jársz. Még sosem buktál le?

– Előbb-utóbb mindig lebukom. Az első nagy lelepleződésem Müller Máté révén következett be. Gyanút fogott, és megkérdezte az apját, vajon nem a Zsolti öltözött-e be piros ruhába. Nem kapott egyértelmű választ, de a dolog továbbra is foglalkoztatta, így a következő nyáron az ölembe ülve határozottan nekem szegezte a kérdést: ugye, te voltál a Mikulás? Azt kellett válaszolnom, hogy igen, és még most is én vagyok, csak nyáron nem hordom az egyenruhát. Elkerekedtek a szemei, és hosszú ideig mindenkinek elújságolta, hogy az ő barátja, Zsolti az igazi Mikulás.

– Miért csinálod?

– Mert nagyon jó Mikulásnak lenni. Mindig jönnek új gyerekek, akik várják, hogy találkozzanak velem, én meg alig várom, hogy beöltözhessek. De a régiek is kitartanak. Soma nagyobbik fia nyolc éven keresztül hitte, hogy én vagyok az igazi.

– Jóságos Télapó vagy?

– Félelmetes! Azzal nyitok, hogy megrugdosom az ajtót. Egyszer volt egy krampuszom, aki olyan ijesztőre sikerült, hogy évekig féltek tőle a gyerekek. Még két évvel később is sikítva tiltakoztak, amikor megkérdeztem tőlük, hogy a ház előtti fához láncoltam a krampuszt, és most beengedhetem-e. Szerintem a gyerekek sokkal jobban élvezik az egészet, ha nem egy nyálas télapótól kapják, hanem egy olyantól, akit komolyan kell venni. A végén általában üvöltőversennyel fejezzük be a látogatást, ekkorra már minden félelem föloldódik bennük.

– Idegenekhez is mész?

– Volt már, hogy beöltözve igyekeztem valahová, és leszólítottak, hogy benézek-e hozzájuk is. Mit mondtam volna arra, hogy gyere már el hozzánk is, kedves Mikulás? Bementem. A gyerekekkel minden rendben is volt, csak a felnőttek nem értették, miért rángatom ki a pénzt szorongató kezüket a zsebemből. Egyszerűen nem fogták föl, hogy ezt én ingyen csinálom.

– A saját gyerekeid rájöttek már, ki a Télapó?

– A lányom szerintem sejti. Ő a nagyobbik, már hároméves, és tavaly gyanús lett neki a dolog. Persze, azért még nem teljesen biztos a dolgában, de nem is baj, ha idén kiderül, hogy én vagyok a Télapó. Legalább lesz mire fölvágnia a játszótéren.