D. Tóth Kriszta: Betegecske fergetegecske

Nem ez az első nap, amit együtt töltöttem Lolával, kettesben. Hát persze, hogy nem, hisz már két és fél éves. „Nagyjány, oviba megy,” ahogy ő maga fogalmaz mostanában. Nem is indult különlegesen, sőt, még délután sem sejtettem, hogy az lesz. De végül az lett. Az úgy kezdődött, hogy hétfőn kora délután lázrózsákkal az arcán várt. A bölcsődei kinyitható ágyon ült, kipirulva, harmincnyolc és fél fokos párával fényesre suvickolt szemekkel. Teát ivott. Mind egy cseppig, egy húzásra. „Lázasan ébredt, anyuka, haza kell küldenünk“, ezzel fogadott Ani néni. Hát hazavittem. Egyébként is hazavittem volna. Puha karjait a nyakam köré fonta, úgy melegített, mint egy kis kazán. Aztán kora estére kiderült, hogy nincs komoly baj, amolyan áprilisi gyerekláz, néhány nap és kutya baja. De az a néhány nap! Alexnak háromszoros kampányhatáridő, nekem sűrű Híradózás, egy sor más munka és könyvbemutató. A gyerekek mindig jól választanak időpontot a betegségre. Beletrafálnak a csúcsforgalomba. Egy perc alatt összeomlott a fejemben gondosan megszerkesztett Excel táblázat.

Egy órával később ott ültünk a nappaliban Lolával, és míg én húztam ki a határidőnaplómból a lemondott és átcsoportosított programokat, ő szignózta a szanaszét hullott papírfecniket. Aznap még dolgoztam, de a másnap csak a miénk volt. Kettőnké. És nem indult romantikusan. Egészen pontosan egy hosszan fertőtlenített és kifőzött tormás üveggel kezdődött, amelyet Lola vizelettel volt hivatott megtölteni. És amely mintát aztán a Heim Pál Gyermekkórház laboratóriumában vizsgálnak majd meg szakavatottan. Ám Lola, aki időközben már nyolcvan százalékban szobatiszta, egyáltalán nem volt hajlandó belepisilni a tormás üvegbe. Addig szorította, míg majd fölrobbant. Ötvenöt perc alatt nagyjából két köbcentimétert sikerült kicsikarnom tőle. Ezzel a szégyenletes mennyiséggel oldalogtunk be a gyerekkórházba Noémi nénihez. Aki valami titokzatos akkumulátorról táplált, kifogyhatatlan derűvel vette át a tormás üveget, és eresztett szélnek minket, bizakodva.

Hazafelé énekeltünk a kocsiban. Én hamiskásan, ahogy szoktam, ő meg kacagva, ahogy szokta. Énekelem neki a sorok első kétharmadát, mire ő csengő hangon befejezi a dalmondatokat. Remek móka, mindketten imádjuk. Otthon aztán felrobbantottuk a lakást, festettünk, kirakóztunk, főztünk, bújócskáztunk, gyurmáztunk és gyöngyöt fűztünk. Meg csatarendbe állítottuk a pónikat. Az idillt csak a doktor néni által felírt szemcsepp zavarta meg, de az nagyon. Lolám életében először kapott szemcseppet, és egyáltalán nem értett egyet a koncepcióval. Hiába magyaráztam neki mindenfélét, már szinte lyukat beszéltem abba a nagy kerek pocakjába, és hiába zsaroltam a világ összes Kisvakond-epizódjával. Végül, esedezem bocsánatukért, kénytelen voltam testi erőfölényemet alkalmazni. Gyerek hanyatt, anya fölétérdel, kapálózó kezek lefog, szemhéj fölfeszít, folyadék becseppent. Nem vagyok rá büszke, de nem volt más megoldás. Tán e traumának köszönhető, hogy ebéd után a szokásos másfél helyett két és fél órát aludt, amit én egyáltalán nem a Nők Lapja-cikk megírásával, vagy a csütörtöki Panoráma szövegeinek átdolgozásával töltöttem – mint ahogy terveztem. Hanem romeltakarítással. Mire végeztem, már ébren volt. És kezdődött elölről az édes mindent-tevés. Este fél hétre mindketten teljes tikkadtságban hevertünk a kanapén. Az ő kezében az egyik fülcimpám, az enyémben egy mesekönyv. Így talált ránk Alex. És alaposan elcsodálkozott. Például azon, hogy mitől vagyok én ennyire kifáradva. Mert az, hogy betegecske, és láthatóan elgyengült magzatunk merített volna így le, az elképzelhetetlen. Most magyaráztam volna el neki, hogy ez a betegecske magzat fél órával azelőtt még a hátán pörgött az ebédlőasztal (vagyis az űrhajó) alatt? Nem tettem. És amikor letettük aludni ezt a tikkadt kis madarat, már nem is akartam. Mert olyat kaptam, amit soha azelőtt. Lolám két keze közé fogta elgyötört arcomat, a szemembe nézett, és azt mondta: „Szejetlek mama.” Ide nem kell több magyarázat.