Anya lettem! – A hathetes anya esete a királynővel és a gonosz boszorkával

Myreille

A hatodik hét vízválasztó, mondták. Gondoltam, akkorra majd megszokom a gondolatot, hogy anya lettem. (Nem, nem szoktam meg.) Reméltem, hogy addigra a hasam visszamegy a terhesség előtti állapotába. (Nem, nem ment vissza.) A jó hír viszont, hogy legalább a nőgyógyászom zöld utat adott a szexre. Persze azt is a lelkemre kötötte, hogy a két gyerek születése között legalább két év teljen el. A nőgyógyászom valószínűleg mellékállásban gondolatolvasó, mert miközben én egy perszével válaszoltam, kész tervem volt, ami nem a várakozásról szólt. Sok gyereket szeretnék. Mondjuk, még egy kisfiút, majd egy kislányt. Akár most azonnal.

Hiába próbálom felidézni, milyen volt terhesnek lenni, semmi más nem jut eszembe, csak az, hogy jó volt. Emlékszem, hogy a terhesség idején azt éreztem, mintha mindig is terhes lettem volna, most meg azt érzem, mintha mindig is velem lett volna a pulyám, akit tisztába kell tenni, meg kell szoptatni, akinek minden rezdülését értem. Amíg Zsombor meg nem született, nem tudtam elképzelni, hogy a gyerek gügyörészései között hogyan lehet különbséget tenni, és vajon az anyai megérzés mennyire helyes. Vajon honnan lehet tudni, hogy mit is szeretne a Kis Csomag? Most egyszerűen értem a különbséget az oooozása és az eeeezése között. (Gőgicsél, és meg kell zabálni.) A szoptatás, a pelenkázás, a gyereköltöztetés és a babakocsi-tologatás úgy vált rutinná, hogy észre sem vettem. A legelején nem értem rá filózgatni, hogy jól csinálom, vagy rosszul, mert meg kellett csinálni, és én bármit megtettem volna a fiamért. A négyóránkénti etetés sem fáraszt.

Hat hét úgy repült el, mintha egy nap lett volna, és én képzeletben a jövőt tervezgetem. (Nagy hadvezér veszett el bennem, jóban vagyok a következő lépésekkel.)

Amióta megszületett a fiam, vágyom egy lányra is. (Gyönyörű lánykaholmikat látok.)

– Tegyél szert egy lányra is – kaptam a tanácsot. – A lány az anyának örök, hű barátnő.

Én ilyen jól nem tudtam megfogalmazni, csak azt éreztem, hogy elolvadok a fiam láttán, ő meg már most más nőkkel kacérkodik. Férfiból van a gyerek, dicsekszem büszkén, de közben ott a szív tájékán akad némi sajgás.

Szokásos délutáni sétánk alkalmával összefutottunk egy ismerőssel és annak két nagyobbacska lányával. A lányokat jobban érdekelte a fogócska, mint a babakocsi, de végül mégiscsak a babakocsi fölé hajoltak. És mit tesz erre a fiam, aki addig jóllakott napközis képpel szemlélte a világot. Elmosolyodik. De nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem azonnal a szívdöglesztő mosolyát dobta be. Természetesen a várt hatás nem maradt el. A lányok beleszerelmesedtek, és én életemben először néztem szembe a démoni luvnyával, aki elrabolja a fiam szívét. (Nem lehetek gonosz boszorka, össze kell szednem magam.)

Valószínűleg – mentséget keresek – azért viselt meg ez a mosolygásos-dolog, mert a fiam az első mosolyát az apjának adta, és nekem nagyon sokat kellett várnom az első igazi, kedves, bájos, imádni való mosolyára. Pedig vártam nagyon, és úgy képzeltem, hogy a fiam majd mindent nekem csinál először. Fenét! Tény, hogy rajta vagyok a listán, de nem engem illet a kizárólagos első hely. Nekem először csak a jóllakott és a játékok miatt boldog baba mosolya jutott.

Már majdnem elkeseredtem, hogy talán mégsem vagyok több tejcsárdánál, amikor megtört a jég. Kaptam egy igazi, gyönyörű mosolyt. (Szerencsére azóta is kapom, mert amikor meglát, mindig rám mosolyog a fiam.)

Egyébként hat hét alatt a fiam elegáns tokát növesztett, súlyát 5350 g fölé tornázta, nagyot nőtt, és egyre kevésbé babás, sokkal inkább kisfiús. Újabb szokása, hogy szeret vigyázzban aludni. Mindegy neki, hogy hason vagy hanyatt tettem le, lábait kinyújtja és karjait maga mellé húzza. Amúgy meg kepeszt. Vicces pocokpofa. Magabiztosan, azaz félálomban is képes a fejét forgatni. Ezzel megdönt minden hiedelmet, hogy váltott oldalon kell altatni, nehogy elfeküdje a fülét és a fejét, mert akárhogy fektetjük, ő úgy fordul, ahogy szeret. (Önálló egyéniség, nem pedig tehetetlen kis csomag.) A tanácsadáson a gyerekorvos lenyűgözve megjegyezte, hogy milyen szép baba, és az asszisztensek is összeszaladtak megnézni. Sanda gyanúm, hogy a gyerekorvos minden anyának dicséri a gyerekét.

Zsombor

A tanácsadás után itthon, ebéd közben megbeszéltük a dolgokat, mert a tanácsadáson volt egy kis ordítás. Nem én ordítottam. Elmondtam a gyerekemnek – a váróban is beszéltem hozzá, és a portás néni annyit fűzött hozzá, hogy úgy beszélek a gyerekkel, mintha értené; nem reflektáltam –, szóval elmondtam a gyereknek, hogy kár ordítani, vannak kötelező dolgok, és jobban jár, ha együttműködik, mert úgy előbb szabadulunk. Megdicsértem, hogy milyen ügyes mozog és mennyit fejlődött, és ne aggódjon, az összes tej az övé, senki nem eszi meg előle, és nagyon-nagyon szeretem. Itt elmosolyodott. Én meg elbőgtem magam. (Úgy látszik, nem múlt még el teljesen a terhességi hormonőrület.)

Hat hét éppen elég volt arra, hogy megunjam a parkot és a hordákban sétáló kismamákat. Se az andalgás nem megy nekem, se az ismerkedés, ezért messzebbre merészkedtem, sőt adtam a kultúrának is. Aukciós kiállításra mentünk. Gyanítom, hogy hathetes vénségével a fiam volt a legfiatalabb látogató. (Békésen aludt a festmények „árnyékában”.) Hiába akartam egy kicsit kikapcsolni a főállású anyuka üzemmódból, igen nagy feltűnést keltettünk. Kezdődött a bejáratnál, ahol becsíptem az ujjam, miközben a figyelmeztető feliratot olvastam arról, hogy a kedves látogató vigyázzon az ajtóval, majd megállapítottam, hogy a babakocsi nem fér be a bejárati ajtón (pedig az egyik legkisebb babakocsi a miénk, mert a lifthez méreteztük), és már-már feladtam, hogy bemegyek, de jött egy ember, és kinyitotta az ajtó másik szárnyát is. Szerencsére vörös szőnyeget nem kellett leteríteni, már lent volt. Ezután bármelyik képnél álltam meg, a babakocsi sohasem volt jó helyen, viszont mindenki nagyon kedvesen mosolygott az alvó fiamra meg rám. A kedvencem az a bácsi volt, aki igen komoly vásárló benyomását keltette: látszott rajta, hogy tehetős férfi, komolyan nézegette a festményeket, jegyzetelt és magában motyogott, de olyan előzékenyen bánt velem, a kibiccel, mintha az anyakirálynő lennék.