Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Család

Anya lettem! – A legelszántabb démonharcos lettem

Úgy tartják, hogy a lányos anyák, amikor a gyerekük férjhez megy, nyernek egy fiút, a fiús anyák viszont a fiuk feleségében konkurenciát látnak. Kezdem érteni, honnan ez a bölcsesség.

Myreille
Myreille

A fiam egyre nagyobb. Nemcsak súlyra, valamint hosszra gyarapszik, de egyre okosabban szemlélődik. Mert bizony úgy tud nézni a nagy acélkék szemeivel – olykor komolyan, olykor csintalanul, olykor mindent tudó mosollyal –, hogy a világ felfedi neki minden titkát. Néhány röpke év, és a nők is ugyanezt teszik. Fel- és kitárják számára a világot, no meg önmagukat. Most még rám mosolyog, amikor meglát ébredés után, a dinnyés-ablakos könyvet forgatja, meg a kacsát rágcsálja, de már érzem annak a hosszú combú szőkének a közeledtét, akit majd először hoz haza. A lelkiállapotomon az sem javít sokat, ha éppen barna vagy vörös lesz a csaj.

Nem is akarok a nőire gondolni. Nem is akarok arra gondolni, hogy mindjárt mufurc kamasz lesz. Nem is akarok arra gondolni, hogy mindjárt bejelenti: „Anya, ne puszilgass, olyan ciki.” Inkább lefekszem mellé a játszószőnyegre, egymás felé fordítjuk az arcunkat, és nézzük egymást. Állítom, hogy egy egész univerzum barna pöttyei csillognak a szemében.

Bánatomra babaságán egyre többször átüt a kisgyerek és a leendő férfi. Pedig én annyira szerettem azt a kis Pocokvércsét, aki éhesen lecsapott a mellemre, telezabálta magát, majd hozzám vackolódott, és édes álomba szenderült. Imádom az okosodó, szép fiamat, de ha képes lennék időutazásra, akkor az első egy hónapot szeretném megint. Most múlt el, de már most hiányzik. Minden, amit eddig az életben szerettem, megismételhető, csak ez, ez a legszebb dolog repült el megismételhetetlenül. És amilyen szőke nő vagyok, a fényképezőgép azon gombját, amellyel videót lehet készíteni, csak most – amikor a gyerekem három hónapos – fedeztem fel. Persze amióta rájöttem, hogy mire való a nagy piros gomb a fotómasinán, mindent levideózok: a fürdetést, a gügyögést, az alvást, a fekvést. Tagadhatatlan, átestem a ló túloldalára. Csupáncsak annyi önmérsékletet mutatok, hogy a családot és a barátokat megkímélem a borzasztó kamerakezelési technikámtól. A férjemnek viszont már szóltam, hogy kellene egy nagyobb winchester.

Anya lettem! - A legelszántabb démonharcos lettemMindezek ellenére érzem a fejlődő önfegyelmet. Egyre ritkábban osonok a kiságyhoz, és teszem a kezemet a Pocokfül hátára, hogy megbizonyosodjam róla, lélegzik. Áttértem a hallgatózásra. Ha elég sokáig állok a kiságy mellett mozdulatlanul, akkor képes vagyok meghallani a lélegzését. A férjem jókat nevet rajtam: „Miért ne venne levegőt a gyerek?” – kérdezi, és igaza van, tudom, de „a mit kell venni a gyereknek?” listák démonai olykor még incselkednek velem.

A démonok egyébként században járnak hozzám. Egy elkezdi, a többi pedig csatlakozik. Az egyik pillanatban még ott tartok, hogy „jaj, ugye vesz levegőt a fiam?”, a másikban éppen arról fantáziálok, hogy jön egy nő, és elrabolja a fiam szívét, sőt innen már csak egy aprócska lóugrás, és azt vizionálom, hogy a fiam nem beszél velem, mert az idegeire megyek. „De most még itt van!” felkiáltással kiebrudalom a démonbandát, viszont érzem a kísértést, hogy olyan erősen szorítsam magamhoz a fiam, amiből ő, logikusan, szabadulni akar. Szabadulni akar már most. Ne tartsam olyan szorosan, úgy nem tud ficánkolni, nézelődni. Ebből az ölelésből szabadulna később is, és ez olyan ölelés, amelytől egy normális nő (meny) idegrohamot kap.

Könnyebb lazítani az ölelésen, mint hittem, de az eszem és a vágyaim sokat veszekednek. Szeretném magam mellett tartani a fiam. Mindig vigyázni rá, óvni, szeretgetni. Szeretném kisajátítani a szeretetét, hogy csak hozzám bújjon úgy, mintha csak én lennék a világ és a minden. De szerencsére, mielőtt leállnék az ördöggel cimborálni, eszembe jut, hogy elviselhetetlen lenne, ha a férjem anyja viselkedne ilyen őrült módon.

Anya lettem! - A legelszántabb démonharcos lettemÖnfegyelmet gyakorolok, és újabbnál újabb mérföldköveket hagyunk magunk után. Nem királyi többes ez a mi. Minden nagy lépés fontos állomás a fiam életében, és ezzel együtt az enyémben is.

Két és fél hónapos korában Zsombor birtokba vette a saját szobáját. Azt a szobát, ahol színes halak úsznak a falon. A halakat én pingáltam a falra, az apja meg is jegyezte, milyen jó ötlet volt, mert ha majd nem akar aludni a gyerek, lesz neki mit nézegetni. Nincs gond az alvással, de a költöző királyfit hűséges alattvalóként követtük. Nem a szobájába költöztünk be, hanem a nappaliba. Nekem korai volt a költözés, a fiamat nem viselte meg, de a férjem dereka diktálta az ütemet. Ugyanis ő vágyott a kanapéra, mi csak hozzáigazítottuk az életünket. Erő- és vízvonalakat kereszteztünk, vagy mifene, változtatni kellett, és ez volt a változás.

Ahogy elterveztem, pici Pocokvércsém születése után egymás mellett aludtunk. Szép sorban. Jobbomon a férjem, balomon a fiam, igaz, ő a kiságyban, én a franciaágyon, de ott voltunk egymás mellett karnyújtásnyira. Az első „költözés” után hat lépésre növekedett a távolság, két héttel később pedig tizennégy lépésnyire. Most az én derekam követelte vissza a matracot és a szoptatáshoz a kanapét.

A legnagyobb izgalmat az okozta, hogy vajon meghallom-e, ha felébred vagy felsír a fiam. Hiába kicsi a lakás, hiába hagyjuk nyitva az ajtókat, és mondhat nekem bárki bármit, én olyan mélyen alszom mostanság, hogy lelkiismeret-furdalásom van miatta.

Ma reggel fél perccel korábban ébredtem, mint a fiam. Néma volt a lakás. Az álmot azonnal heves szívdobogás váltotta fel. Amióta fiam van, aki ráadásul a Doxa becenévre hallgat, nem használok ébresztőórát, a fiam kelt. Úristen, magamtól ébredtem. Kivert a víz, és éppen erőt gyűjtöttem a ágyból kiugrás világrekordjához, amikor halk, de egyre erősödő, ébredező „eee”-zést hallottam a gyerekszobából. Megöleltük egymást, Zsomborom jelezte, táplálkozhatnékja van, csukott szemmel telezabálta magát, majd mint aki jól végezte dolgát, tovább aludt. Az én szememből viszont kiszállt az álom.

Anya lettem! - A legelszántabb démonharcos lettem

 

Tudom, hogy kellett és zökkenőmentes volt a különköltözés, azonban anyai szívemnek ettől kicsit sem könnyebb. Erős késztetést érzek, hogy szeretetemmel szinte rátelepedjek, óvjam, vigyázzam, de szerencsére eszemnél vagyok, és próbálom úgy szeretni, ahogy neki jó. Nyugodt és kiegyensúlyozott, a „végtelenbe és tovább” pózban alszik most is, és a legkisebb jelét sem mutatja, hogy zavarja, messzebbre kerültek egymástól kispárnáink. Helyesebben az én kispárnám és az ő alvópelenkája.

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top