Segítség! A gyerekem maga ellen fordul! – Dr. Ranschburg válaszol

Kedves Doktor Úr!

Nagyobbik, kilencéves elsőszülött fiamnál előforduló jelenségről szeretném a tanácsát kérni. Családunk rendezettnek mondható: apa, anya és a hatéves kisöcs. Férjem határozott jellem, domináns szereplője családunknak, ennek ellenére a fiaival is remek a viszonya. Nemcsak a játékosság, a komolyabb beszélgetések is jelen vannak közöttük, van, hogy apróbb titkaikat vele osztják meg a gyerkőcök. Úgy vélem, mind a négyen jól ismerjük egymást. A kisebbik fiam cserfes hatéves, barátkozó,   
és a nagyhoz hasonlóan érzelmileg nagyon érett. Azt hiszem, korának megfelelően azt az időszakot éli, amikor én, az édesanyja a legmegfelelőbb személy arra, hogy elvegye majd  feleségül, ha megnő. A két gyermek kapcsolatát kiegyensúlyozottnak vélem.
Nagyfiam kiemelkedően teljesít az iskolában, vezető egyéniség társaságban, ám emellett érzelmileg nagyon érzékeny, és hatalmas öntudata van.

  
A következő probléma miatt keresem meg levélben:
Előfordul (jelzem, nem rendszeresen, nem minden konfliktusa vagy vitája alkalmával), hogy ha nem képes megvédeni vélt vagy valós igazát, akkor végső esetben maga ellen fordul. A fejét üti vagy a saját kezével, vagy valami tárgyba. Nem fajul sérülésig a dolog, amolyan figyelemfelkeltés-„szaga” van. Legutóbb az iskolában fordult elő, amikor társai cukkolták, hogy szerelmes az egyik kislányba. Fontos tudni, hogy a vonzódását a kislányhoz az első pillanattól kezdve megosztotta velünk, szülőkkel, nem titkolja, de sérti, ha ebből viccet csinálnak, azt hiszem, jogosan. Ám ezt a társai nem tartották tiszteletben, és a folyamatos „bántás” miatt újból saját magát büntette.
Mi magyarázhatja ezt a viselkedést, mit tehetünk ellene mi? Félelmem, hogy elhatalmasodhat rajta ez a viselkedés, reális-e, mivel nagyon megijeszt…

Várom szíves válaszát, tisztelettel:  
Krisztina

Kedves Krisztina!

Az öndestrukció – vagyis az a jelenség, amikor a gyerek – mélységesen felindult állapotában – önmagát „rongálja” (üti, karmolja, rúgja, harapja), valóban előfordul. Oka egyszerűen szólva az, hogy a gyereknek – bizonyos helyzetekben – nincsenek megfelelő „megküzdési stratégiái”; szomorúságával, csalódottságával vagy teljesítménybeli kudarcával nem tud mit kezdeni, és a felébredő kínzó érzelmek csillapítása érdekében önmagát bántalmazza. Tapasztalataim szerint az olyan – rendszerint középosztálybeli – családokban a leggyakoribb, ahol a gyerek pici korától tapasztalja a nyílt, agresszív magatartás tilalmát, de a szülő „elfelejt” foglalkozni azzal, mit kezdjen kisfia vagy kislánya azokkal az indulatokkal, melyek az agresszív reakciók tiltása következtében szabadon, „lekötetlenül” lebegnek. Tudnia kell tehát: az öndestrukció nem azonos az önpusztítás vágyával; a gyereknek esze ágában sincs tragikus következményekkel járó sérüléseket előidézni önmagán, de mindenképpen testi fájdalomra törekszik, amely amolyan lelki megnyugváshoz vezet. Mindezt szükségesnek tartottam bevezetőként leírni, annak ellenére, hogy egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy kisfia magatartása valóban az „öndestrukció” pszichológiai fogalomkörébe tartozik. Tapasztalataim szerint ugyanis a „valódi” öndestruktív gyerekek – bár nem akarják elpusztítani magukat – mindig látható, nyomot hagyó sérüléseket idéznek elő testükön. Mint írja, kisfia viselkedésének nincs ilyenfajta következménye, így most mindenképpen maradjunk abban: cselekedete nem öndestrukció, de mindenképpen arra figyelmeztet: bizonyos helyzetekben a gyerek nem tud mit kezdeni felébredő indulataival, kudarcaival, keserűségével. Azt javaslom, ne próbálják sem hatalmi szóval, sem rábeszéléssel leállítani ezt a hibás konfliktuskezelési módot, helyette inkább minden hasonló esetet követően próbáljanak beszélgetést kezdeményezni a gyerekkel. Mit érzett, próbálja megfogalmazni, mi zajlott benne, ami ehhez a viselkedéshez vezette, és közösen keressenek eredményesebb, hatékonyabb stratégiákat. Lehetséges, hogy Önnek igaza van, és a gyerek viselkedésében van egy kis figyelemkereső – vagy éppen „szánalomvadász” – elem is, ami különösképpen szükségessé teszi, hogy ilyenkor ne a rémületet vagy a megrendülést tapasztalja szülei arcán, hanem az „intellektuális érdeklődést”, a segítségnyújtás szándékát.