Táborozik a gyerek – érte menjünk, ha telefonál? – Dr. Ranschburg válaszol

Tisztelt Tanár Úr!

Aggodalommal tölt el a mai döntésem, mivel megosztotta a családunkat.

Kilenc és fél éves unokám iskolai táborba ment. Az osztályukból két kislány – az unokám és a barátnője – ment. Van az osztályban egy nagyon értelmes kislány (ő már tíz és fél éves), aki a többi lányt lebeszélte erről a táborról, és mindenkivel tudatta, hogy ő sem megy. A két barátnő nagy izgalommal várta a nyaralást. Megérkezésünk után pár perccel megjelent a harmadik gyermek (akinek a nagymamája abban a faluban él, ahová a tábort szervezték), és első teendője az volt, hogy lepakoltatta az emeletes ágyról a már ott elhelyezkedett kislányt (nyolcágyasak a szobák, az öt kislány másik osztályba jár), és közölte: „Márpedig én fogok itt aludni.” A kitúrt kislány sírva hívta az anyukáját, de akkor nem mondta el az okokat. Rövid időn belül megríkatta az én unokámat is. Nem engedte, hogy a kis barátnőjével játsszon, elküldte az A-sokhoz.

Ő is sírva telefonált. Felhívtam a táborvezetőt, ő igyekezett összebékíteni a gyermekeket, de valamiért nem sikerült. Ma reggel szomorúan telefonált az unokám: „Nagyi, segíts! Haza szeretnék menni!” Természetesen nem utasítottam vissza, azt mondtam: „Megyünk érted.”

Mikorra megérkezik a Tanár úr válasza, már biztosan itthon leszünk, de kapok útmutatást a jövőt illetően. Biztosan vannak még olyan szülők, nagyszülők, akikben felmerül a kérdés: ilyen és hasonló esetekben menni kell-e a gyermekért, vagy „csinálja végig”?

Köszönettel és üdvözlettel:

Nagymama

Kedves Levélíró!

Vannak esetek, amikor az ember nem tehet mást: kocsiba ül, és elmegy a gyermekéért vagy az unokájáért – valaha én is megtettem ezt. Nem szabad azonban az első szóra pattannunk, és kimentenünk a gyereket a nehéz szociális helyzetekből; így soha nem tanulja meg maga kezelni ezeket az elkerülhetetlenül adódó problémákat, és tehetetlenné válik, ha éppen nincs szülői vagy nagyszülői segítség. A történet, amelyet megírt, éppen ilyennek látszik.

Fotó: Sanoma-archívum/Dömötör Csaba

Talán elegendő lett volna megvigasztalni és bátorítani a gyereket, és várni egy-két napot a segítségnyújtással. Elképzelhető, hogy a kapcsolatok közben rendeződtek volna, és unokája jól érezte volna magát a hátralévő időben.