Egy apa naplójából: Eszi vagy nem eszi?

A magzat sír és nevet anyja méhében

Legalábbis az egészségesnek vélt kajákból semmi szín alatt. (Jó, tudom! Manapság a bio-gasztrosznob-paleolit-update világban az átlag földi halandó azt sem tudja eldönteni, mi számít egészségesnek. A paradicsom júliusban vitaminbomba, februárban viszont… Habár Béla barátom szerint a legjobb téli gyümölcs a síparadicsom.) Örök dilemma. Hagyjuk éhezni a tökfejeket, és egészítsük ki saját diétánkat a lurkók által meghagyott zellersaláta–tökfőzelék–teljes kiőrlésű banán–aszalt áfonya halmokkal (népi megfigyelések szerint gyerek önként még úgysem halt éhen), vagy adjuk be a derekunkat, és engedjünk a virsli–sült krumpli–rántott hús–majonéz csábításának? Szerintem ennél egy médiatörvényt aláírni vagy nem írni sokkal egyszerűbb kérdés.

Versenyfutás

Eddig abban a hitben éltem, hogy a legnagyobb cukorfogyasztók a hazai szeszipar földalatti mozgalmának jeles képviselői, de – a nokedliknek adagolt patikaszerek megkóstolása után – azt kell gondolnom, hogy a gyerekgyógyszer-készítők bőven előttük járnak. Persze megkönnyíti a kanalas orvosság célba juttatását a szirupnál hétszer édesebb, émelyítő íz (még élénken emlékszem, hogy hajdanán az öcsém legalább három méterre el tudta köpni az akkoriban még ízesítetlen lázcsillapítót), de az már elgondolkodtató, hogy Csenge képes műtorokfájást, Zsoma pedig heveny gyógyulású fülfájdalmat produkálni egy kis „szijupért”. Na, ezek után édesítsem én a teát mézzel! (Mondjam az arányokat? Egy kiló mézhez hány kiskanál tea?)

Csináld magad!

A kudarcba fulladt táplálási kísérletek mellett azért az is kiderült, hogy van a nokedliknek tartásuk. Ha valaminek az elkészítésében részt vesznek – legyen az apa világraszóló kőrösi halászléje bográcsban, ami alá ők hordhatják a fát, vagy anya kissé túlsült mézeskalácsa, amit ők gyúrtak, szúrtak, formáztak, díszítettek, és éppen az ő civakodásuk miatt duzzogott kicsit tovább a sütőben –, azt fenntartás nélkül és maradéktalanul eltüntetik. A sikeren felbuzdulva odáig merészkedtem, hogy még kolbászt is töltöttünk együtt. Elvégre gyerekeim apja mégiscsak Gyuláról származik! (Tehetek én arról, hogy a Viharsarokban nem a homárfőzésnek vannak komoly hagyományai?) – Nem, Zsoma! Marcipántos szaloncukor nem kell a kolbászba! – Nem, Csenge, hókuszreszelék sem, a mák pedig bejglibe való. – Az más kérdés, hogy az első kísérleteink inkább emlékeztettek egy Dali-festmény megelevenedett darabjaira, mint a Békés megyei húsipar remekeire. (Több lett benne a girbe, mint a gurba.) De a miénk!

Igen ám, de ha nincs gáz (az gáz), akkor nincs se kolbász-, se kalácssütés. (Nem kell megijedni, nálunk, az Ipoly mentén nem Putyinék zárják el a gázt, csak kifogyott a palack. Azt meg lehet cserélni a szomszéd faluban. – Tuggya, kedveském, a Janiéknál, a kisbót mellett, ahol régen a vejemék laktak.) És ha már imígyen újra működik a családi tűzhely, nosza, pirítsunk együtt diót, mandulát! Ja, és gesztenyét! (– Nem, Zsomi, a templomkertben vadgesztenyét szedtünk, ez pedig szelídgesztenye. De légy szíves, ne kérdezd meg, hogy melyik miért!

Cikkünk a Kismama februári számában jelent meg.

A magazin tartalmából:

• Jelmezben a kicsi
• Hét év, hét baba
  
• Mamabarát szülészet: mi az?
  
• Így lett a gyerekem!
  

Ha előfizetnél a magazinra, kattints ide!