“Ne félj, ha elvisz a szél, utánad futok az égig is!”

Ha többre vagy kíváncsi a könyvről, kattints ide!

A történetek igazak. A maszatos arcú gyerekekről, akik egy jó szóra már Anyának hívják az idegent, szorítják magukhoz, és a szemébe fúrják tekintetüket: „Elviszel magaddal?” Az idegen pedig csak hebeg, hülyének és tehetetlennek érzi magát, megszakad  a szíve, de hiába. Most én voltam az idegen. Elhatároztam, nem fogok sírni. Pedig megmondta Tibi és Felícia is: mindenki szokott, a végén, mikor búcsúzni kell. De legalább van kitől. Mert valakinek eszébe jutott: egy hét táborozásra összehozni a kiskorukban, állami gondozásban „szétdobált” testvéreket. Akkor is, ha itt ezerféle „testvér” létezik…

Alig érkezem meg, már egy ismeretlen, pici kéz a kezemben: húz magával a balatonfenyvesi ifjúsági tábor folyosóján. Húz, bele a közepébe…
– Nekem is van tesóm! Gyere, megmutatom! A Gábor.
Ragyogva ölel át egy riadt tekintetű kisfiút.
– De a Gábor nem is a Tibi testvére! – árulkodik egy szőke szemüveges.
Tibi elbizonytalanodik, aztán újra mosolyog:
– De. Mostohatesó. Ildikó néni mondta. – Hirtelen hozzám fordul. – A mostoha, az mi?
– Hát… Az is egy fajta testvér – hebegem. 
– Mostohatestvér – magyarázza komolyan a tízéves Niki. – Az az, hogy az én testvérem, a Kinga, meg az Andi régen egy nevelőszülőnél laktak, akkor ők mostohatestvérek. Csak a Kinga már visszament a nevelőotthonba.
Tibi elgondolkodik, hogy de hát ő soha nem is volt nevelőszülőnél, majd végképp összezavarodik, mikor Gáborka kibújik az öleléséből, és megszólal:
– Nekem is van testvérem! A „B”-ben lakik a kisbabákkal, ő is baba… csak elfelejtettem a nevét.
– Engem Ágostonnak hívnak, nyolcéves vagyok, és nekem tényleg itt van a tesóm. Meg anyukám is. Mert mi vele élünk – szól közbe határozottan a  szőke szemüveges. De mintha senki nem figyelne rá. És valóban, ő kakukktojás: az anyukája kísérő a táborban. Aztán még hozzáteszi: – Mert mindenhol jó, de legjobb otthon.
– Mindenholjódelegjobbotthon… – ismétli Tibi, mintha próbálná felfogni a mondat értelmét. Majd gyorsan kiböki, hogy az ő testvére sajnos nem is tudott eljönni, viszont nézzem, mutat egy táncot.
– Apukámtól tanultam – mondja, és hozzáteszi: – Meg a bátyámtól. – Aztán a nyakamba csimpaszkodik.

Tibi tizenkét éves, anyukája annak idején átjött Romániából, megszülte őt, aztán ment a dolgára. Azóta Tibi különböző intézetekben él. Nem lehet tudni, vannak-e testvérei. Papírokat máig sem szerzett neki senki, hivatalosan nem is létezik. Gáborral pár évig ugyanabban a csecsemőotthonban nevelkedtek. Gábor kilencéves, ő sem élt családban, soha senki nem látogatta. A tényeket már ebéd közben tudom meg Janóné Ildikótól, a Vigyázó Kéz Gyermekvédelmi Egyesület vezetőjétől. Az ő ötlete volt a testvértábor: összehozni olyan állami gondozott testvéreket, akik csak nagyon régen vagy soha nem éltek együtt. Sokan közülük csak az egyesület segítségével tudták meg: létezik a másik. Most harmincan nyaralnak itt, még egy napig.

A cikk további részletét a mammamia.blog.nlcafe.hu-n olvashatjátok.