„Megbántam, hogy főállású anya voltam” – írta le Lisa Endlich Heffernan a blogjában. Érdemes elolvasni a posztot: megtudjuk belőle, miért gondolhatja egy nő, hogy a gyerekeivel töltött éveket bizonyos szempontból elpazarolta. Például azért, mert a gyerekei azt mondják, semmittevéssel töltötte az idejét. Mert úgy érzi, beszűkültek a mindennapjai, „eljárt felette az idő” és elveszítette az önbecsülését. Sokan érezhetnek hasonlóan, rengetegen lájkolták az írást. Ugyanakkor ott vannak azok is, akik a kizárólagos családanya szerepére vágynak. Emellett az is kérdés, egy gyermek miként éli meg e kiemelt figyelmet.
Hadas Kriszta, aki kitartott választott hivatása mellett:
Az amerikai kertvárosi asszony azt írja, megbánta, hogy főállású anya volt. Mert kikopott a munkaerőpiacról, mert úgy érzi, beszűkült, mert mire a gyerekei felnőttek, nem maradt perspektívája. Értem, megértem. A gyerekek valóban egyetlen pillantás alatt felnőnek. Én már csak tudom, a nagyobbik gyerekem 19 éves. (Jesszusom, már tényleg 19!) És ha az egyre ritkuló anyai feladatok mellett valakit nem tesznek boldoggá a kertészkedéssel, sütögetéssel, kötögetéssel töltött, korán jött, fránya nyugdíjas évek, akkor valóban nehéz elkerülni a depressziót. Várja a pulykasütögetős hálaadási ünnepet és a nyarat, amikor kap egy csipetnyit a gyerekeiből. A kortárs amerikai irodalom többtucatnyi műve szól erről a problémakörről. Csakhogy mi magyarok vagyunk, és a világnak ezen a felén ez a kérdés nem így vetődik fel. Magyarországon ugyanis a nők nagy többségének nincs választási lehetősége. Ha akarja, ha nem, dolgoznia kell, mert csak a Rózsadomb tetején élőknél lehetséges, hogy egy fizetésből pazarul megéljenek. A többiek rohannak vissza a munkába, mert kell a pénz. Korán reggel nyelvüket lógatva ügetnek bölcsibe-oviba, munka után pedig két cekkerrel a kezükben kapkodják a lábaikat, hogy még hat óra előtt felcsíphessék a gyerekeiket. Ha több évet babáznak otthon, nagy valószínűséggel mire visszatérnek a régi munkahelyükre (ha egyáltalán tartották az állásukat), a jól ismert ajtók mögött már egészen mások ülnek, és amikor belépnek a régi szobába, az új emberek felnézve munkájukból, idegen arccal kérdezik: „Igen, miben segíthetek?” Aztán a végigzakatolt munkásévek után örül az ember lánya, ha annyit félre tudtak tenni, hogy megélnek valahogy. Ha otthon maradt volna a gyerekekkel, és főállású anyaként élte volna az életét, még csekélyke nyugdíja se lenne. Szóval a jó öreg közhellyel élve: ezt itt kérem nem Amerika, így aztán nincs morfondíroznivaló a „mi lett volna ha” kezdetű mondatokon. Dolgozni kell és kész.
Ha valaki olyan szerencsés helyzetben van, mint én voltam-vagyok, hogy szenvedélyesen szereti a munkáját, akkor pedig élvezni kell. Igen, voltak permanens lelkiismeret-furdalásban töltött évek, mert sok ilyen telefonbeszélgetésünk volt a lányommal:
– Anya, mikor jössz már haza?
– Nemsokára, kislányom!
– De egy órával ezelőtt is ezt mondtad!
Pocsék érzés volt, és sok évnek kellett eltelnie addig, amíg megengedhettem magamnak, hogy korábban hazajöjjek, mert karrierben, munkában eljutottam odáig, hogy nem feltétlenül mások, én magam osztom be az időmet. Ennek előnyeit a kisfiam élvezi. Persze most is minden nap egy logisztikai bravúr, de azt mondom, megéri. A nagylányom nemsokára megkezdi felnőtt életét, ami feltehetőleg nem sokban fog különbözni az enyémtől. Lesz majd családja, remélhetőleg munkája is. Vannak álmai, céljai, és ha nem kell elviselhetetlen kompromisszumokat kötnie, boldog anyuka lesz. Úgy legyen!
Soma, aki nem mondott le nőisége egyetlen fontos szerepéről sem:
A maga szintjén nyilván mindenkinek igaza van, hiszen mindannyian mindig azt tesszük, amire épp képesek vagyunk. Ez az asszony akkor is ezt tudta tenni, és a megbánásával most is azt teszi, amire képes, még akkor is, ha ez önlehúzással, energiafecsérléssel jár. Cserébe viszont sok-sok tanulsággal is, főképp a hasonló cipőben járó asszonytársaknak.
Ráadásul, ahogy a karakterét megéreztem, feltehetően ennél a „lemeznél” is igen sokáig le fog ragadni. (Hacsak ki nem nyílik a szeme, meg nem világosodik.) Erre mondja a pszichológia: anális karakter. (Freud nevezte el így az egyik pszichoszexuális fejlődési szakaszt.)
Röviden annyi a lényege, hogy kétéves kor körül megjelenik a bili, és ezzel együtt a gyermek életében először megjelenik a kontroll, ami magával hozza az elengedés és megtartás által a büntetést és a jutalmat. Az anális karakterre jellemző lehet az, hogy időnként akár görcsösen is ragaszkodik dolgokhoz (eszme, álláspont, tárgy, szokás, emberek…), problémát jelent neki az elengedés, rugalmasság, spontaneitás, könnyű váltás. Az ilyen személyiségek be tudnak ragadni dolgokba, aminek persze előnye lehet a következetes, kitartó munka. De jellemző az is az ilyen karakterű emberre, hogy egy személyben jelenik meg benne az aprólékosság, adott esetben akár a zsugoriság, szőrszálhasogatás vagy tisztaság-, rendmánia, de ugyanakkor a nagyvonalúság, nagyléptékűség is (szorulás-hasmenés, megtartás, drasztikus elengedés). A végletek mindig együtt járnak.
Mindemellett a tények azt is mutatják, hogy ez az anya nem tudta önmagában egyesíteni a női szerepeit, az anyát lehasította a dolgozó nő énjéről (nem tudjuk, hogy a „vénuszi énjét” megtartotta-e, vagy külsőre és szexuálisan is „elanyásodott”-e). Holott ma már abszolút összehozhatók, egyeztethetők ezek a szerepek, ezt tapasztalatból mondom – sőt nyári táboraimban tanítom is. (Mondom ezt úgy, hogy a gyermekeim 90 százalékban még mindig az én főztömet eszik – ezen idén fogok változtatni.) De ez a nő nem volt képes erre, ő „így lett összerakva”. Beleragadt az anyai szerepbe, és feltehetően „túl jó anya” lett. (Ez is egy pszichológiai kifejezés, miszerint az „elég jó anya” a jó anya, a „túl jó” már nem az.)
Mindenesetre ami elmúlt, az elmúlt. Az egyetlen, amit egy ilyen asszonynak érdemes tennie: elfogadni és feldolgozni azt, ami volt, és megnyílni a változásnak, változtatásnak. Ez pedig csakis a tudatos önismeret útján lehetséges.
És még valami, amit nem árt bevésni: aki állás keres, az állni is fog. Akinek hivatása van, azaz belülről jövő elhívatása, elhívása egy feladatra, az soha nem fog állni. Mert az nem statikus, azzal nem lehet leállni. Az ott mocorog, él az emberben, lelkesíti, és folyamatos tevékenységre sarkallja. De úgy tűnik, ennek az anyának állása volt. Nem is csoda, hogy leállt vele és benne. Drukkolok, hogy megtalálja magát, és ezzel értelmet nyerjen mindaz, ami volt.
Zsófi (23), aki hálás a maximális gyerekkori figyelemért:
Anyának köszönhetem a meleg családi légkört és tőle tanultam meg, hogyan lehet egy családot összetartani úgy, hogy a nagyon különböző személyiségek is jól érezzék magukat benne. A mindennapi élet trükkjeit is tőle lestem el. (Hogyan kell egy háztartást vezetni; a bevásárlás-főzés-sütés-mosás-takarítás minden csínját-bínját ellestem anélkül, hogy tudtam volna róla.)
Mindaddig, míg el nem költöztem, eszembe sem jutott, hogy amit eddig mind természetesnek hittem az életben, abból mennyit is köszönhetek az édesanyámnak, annak, hogy ő miattunk főállású anyuka lett.
Örömökben, élményekben és barátokban gazdag, remek családi utazásokkal tarkított gyermekkorom volt. Szerencsésnek mondhatom magam, gondoltam akkor, de valójában mindezt a szüleimnek és főként anyának köszönhetem. Ha nem ül otthon és játszik velem ennyit, lehet, nem lennék ilyen kreatív. Ha nem ül ott az ágyam mellett és mesél minden este, sose tudnék kívülről ennyi népmesét és nem lenne ekkora a képzelőerőm. Ezek nélkül valószínűleg nem tudnék ilyen jól bánni a gyerekekkel sem.
Hagyta a magam útját járni kicsiként is, de tudtam, hogy mindig ott van, ha elbotlanék az úton. Kialakult bennem az érzés, hogy anya mindig hazavár, és én mindig a kislánya leszek. Soha többé nem lesz ilyen az életben, hogy valaki ennyire rajongjon értünk, és tiszta szívvel a legjobbat akarja nekünk, mint a saját anyukánk. Mind a mai napig, ha bármi bajom van, anya az első, akit felhívok, és tudom, hogy ott van nekem, ahogy én is neki, és ez mindennél többet jelent számomra. Szerintem a „főállású anyaság” sosem szűnik meg, hisz mi neki mindig gyerekek leszünk.
Igen, néha úgy érzem, elvettünk tőle valamit, az életéből egy részt, amit sose tudunk neki visszaadni. Néha kicsiny lelkiismeret-furdalással nézem, ahogy tesz-vesz otthon, beleroskadva a házimunkába, arra gondolok, hogy miattam nem lett belőle „valaki” (vállalatvezető, iskolaigazgató, orvos…), és amikor szóba kerül a gyermekkorom és hogy akkor hagyta ott a jó állását, pedig fényes jövő állt volna előtte, olykor megkérdem, nem bánta-e meg, de ilyenkor mindig magához ölel és megpuszil, hogy sose csinálná másképp.
Később azt a választ is megkaptam tőle, hogy ha lett volna családi segítsége és meg tudta volna oldani, szívesen dolgozott és tanult volna tovább. De én ezért sose tudnám édesanyám lenézni, mert ő egyeseknek nem lett „valaki”. Nekem ő a „minden”.
Dóra (32), akinek megnehezítette életét a lemondás
„Bár anyám többször dolgozott félállásban ezt-azt, élete fő művének és egyetlen értelmének nyilvánvalóan minket tart a testvéremmel. Míg apánk a hivatásának élt és alig volt vele kapcsolatunk, anyánk minden gondolatát és szabad percét mi és a háztartás töltöttük ki. Minden pillanatban azzal foglalkozott, azon aggódott és azon dolgozott, hogy nekünk jó legyen.
Hálás lehetnék ezért, de ez még most, 32 évesen is nehezen megy annak ellenére, hogy egyébként rengeteg jót is kaptam tőle. Sőt neheztelek rá a mai napig, mert ő írta meg helyettem a házi feladatot, hogy az enyém legyen a legjobb, mindig jobban tudta, kikkel érdemes barátkoznom, és ha olyan fiúval jártam, aki nem tetszett neki, addig áskálódott, míg el nem marta mellőlem. Még akkor is, amikor már rég nem éltem otthon.
Beleszólt mindenbe a legapróbbtól a legfontosabb dolgokig. Nem engedett el azokba az elitgimnáziumokba, ahová felvettek, ahová mások csak vágyakoztak, pedig szomjaztam volna a tudásra, helyette a kisvárosunk gimnáziumába kellett járnom, csak azért, hogy közel maradjak hozzá. A mai napig állandóan beleszól abba, mit veszek fel, hogyan hordom a hajam és mivel keresem a kenyerem.
Ha valamikor nem értettem vele egyet, ha a magam akaratát akartam érvényesíteni, akkor rögtön hálátlan voltan, önző és szívtelen, aki nem értékeli az általa hozott áldozatokat. Ilyenkor sokáig rettentően szégyelltem magam, de dolgozott bennem a dac, hogy én nem kértem őt erre, ehelyett sokkal többre értékelném, ha hagyná, hogy a magam útját járjam.
Ez a túlzott felügyelet rettentően megnehezítette a felnövést, a természetes elszakadást, az önállósodást, és most is csak ott tartunk, hogy eltűrjük egymást. Megtanultam elfogadni őt ilyennek. Meghallgatom, milyen gyereket szeretne helyettem, és aztán udvariasan, indulatok nélkül elengedem a fülem mellett. A saját életem eseményeiből a lehető legkevesebbet osztom meg vele, mert tudom, hogy csak elítélné, próbálná megváltoztatni. Alig van közünk egymáshoz.
Néhány nappal ezelőtt viszont történt valami, ami bennem mindent felülírt, amihez képest minden régi sérelem eltörpült: a rák egyik legkegyetlenebb típusát diagnosztizálták édesanyámnál. Rohantam haza, ahogy tudtam, arra számítottam, hogy zokogva egymás nyakába borulunk, és végre félreteszünk mindent, ami addig közénk állt. A pályaudvaron mégis ugyanaz az ember várt hamis mosollyal, akitől mostanáig menekültem.
Türelmetlen voltam, de most mindennél jobban vágyom arra, hogy lebontsuk a köztünk álló falakat, és mindent megteszek azért, hogy ez sikerüljön. Egyelőre úgy tűnik, hogy kivételesen jó eséllyel indulunk harcba a rák ellen. Rettenetes, de a halál szele kellett ahhoz, hogy elkezdjek ragaszkodni hozzá, hogy akarjam, hogy része legyen az életemnek és én az övének. Nagyon bízom benne, hogy kapunk még az élettől elég időt erre.