Czapáry Veronika író: kétszer annyit kell teljesítenie egy nőnek, mint egy férfinak

fotó: Németh Gabriella

Nem jó Magyarországon nőnek lenni – írtad jó pár évvel ezelőtt. Most mit gondolsz?

Ugyanezt. Azért nem jó, mert itt mindent a női testekkel akarnak eladni. Valami mérhetetlen módon prostituálják a nőket, kezdve ott, hogy a parlamentben az európai országok közül nálunk van a legkevesebb nő. A legutóbbi éves diszkriminációs felmérések szerint a nők munkahelyi megbecsülését tekintve az Azerbajdzsán-szerű, harmadik világbéli országok szintjén vagyunk. A legsúlyosabb, hogy semmilyen pánikreakciót nem vált ez ki a társadalomból. Az egyik legfontosabb üzenetnek Bódis Krisztáét tartom, aki a Nőkongresszus előtt azt mondta, először kellenének törvények az állam részéről, és utána várhatjuk csak, hogy felzárkózzon hozzájuk a társadalom. A férfiak ugyanis nem fognak önként lemondani a hatalmukról.
 
De hogyan hat ez a mindennapjainkra szerinted? Te mit érzékelsz ebből?

Azt látom, hogy főleg az idősebb generáció képtelen elviselni és elfogadni a mai nők alapvető elvárásait. Főleg az én negyvenes korosztályomban van az az űr, aminek következtében nagyon sok szingli van körülöttem is. Mi már egy újfajta nőtípust képviselünk, és nem elégszünk meg a konyhai eltartott prostituált szerepével, hogy Simone de Beauvoirt idézzem. Emellett azonban számtalan nő rendelődik alá boldogan annak a szerepnek, hogy mindig „aládolgozik” a mellette lévő férfinak, feláldozva az autonómiáját és a karrierjét. Majd miután kiszívták életerejét, amiért eredetileg kellett, utána dobják. Nekem számtalanszor volt a párkapcsolataimban abból vita, hogy nem értettem, miért nekem egyedül kell ellátnom bizonyos feladatokat. Sajnos ezt az „együttet” sok férfi leereszkedésnek érzi. Vannak, akik mindig uralkodni akarnak a másikon, és mindegy nekik, milyen áron. Ez a generáció már teljesen reménytelen, sosem fogják megérteni, hogy az őszinteség, a bizalom és a másikban való hit mindennél fontosabb.

Te a könyveiddel emelsz szót: nehéz, és hangsúlyozottan női témákról írtál mindkét, eddig megjelent könyvedben. Olyan dolgokról, amikről nem szívesen vagy egyáltalán nem beszélünk.

Az Anya kacagban egy fiatal lány útkeresését akartam bemutatni egyfajta szinglinapló paródiájaként. Csak a rosszra fókuszáltam, megírtam egy olyan nő történetét, aki folyamatosan szerelmeskedik, éjszakázik, drogokat és alkoholt fogyaszt, azaz menekül, majd ezekből és a gyerekkori történéseiből fakadóan kétségbeesik, és kiüresedik. Ott csak felemlítettem a gyerekkori traumákat. Ezt a hiányt próbáltam pótolni a Megszámolt babákban, ahol egy gyermek traumatikus életét írom le, kezdve onnan, hogy a nővérét megölik, lelkileg az anyja és az apja folyamatosan bántalmazza, az apja pedig megerőszakolja, azaz folyamatosan átlépik a határait. Ezt fontos témának tartom, és sajnos nem ritka esetnek. A gyermekek hallgatnak, és így betemetett, eltemetett életek, hosszú, évtizedekig tartó szenvedések és pszichés börtönök jelennek meg újra és újra körülöttünk. Azt akarom ezzel mondani, hogy ez bárkivel megtörténhet, bárhol és bármilyen korban, mert a terror, a hatalom nem válogat.  Abban a pillanatban, hogy diszkriminálunk valakit, már megtörténik, mert a hatalmunkat éreztetjük, azzal élünk. És ebből a szempontból minden nőt érint ez, mivel egy több ezer éves patriarchális elnyomásban élünk. Ezért fontos erről beszélni, ezért fontos erről írni.

Kemény témák. Célod tabut törni?

Nem úgy ülök le könyvet írni, hogy kitalálom, melyik tabut fogom most aztán megtörni… Nekem valahogy ez jutott: ráérzek azokra a témákra, amik „hiányoznak”, és az űrt tudattalanul is be akarom tölteni.

Tematikus irodalmi esteket szervezel a Moha Caféban, régi, főként magyar írónőinket „olvassátok újra”.

Igen, például Bohuniczky Szefi, Erdős Renée, Földes Jolán, Galgóczy Erzsébet, Kaffka Margit, Kosáryné Réz Lola, Kosztolányiné Harmos Ilona, Lesznai Anna, Lux Terka és Szabó Magda műveit.  Úgy érzem, a magyar kultúrának szüksége van erre a tapasztalatra is, de sajnos csak nagyon kevés régi nőírót sikerült bevinni az „úgynevezett” férfiak által már bebetonozott irodalmi kánonba. Melyikükről tanultunk például az iskolában? Nem olvassuk régi magyar írónőinket, nem szerepelnek a tankönyvekben, pedig sok érzést és gondolatot megfogalmaztak már, amit most újnak gondolunk.

Fotó: Verebics Katalin

Téged íróként elfogadnak, komolyan vesznek, értenek?

Nem érzem, hogy ne vennének komolyan, de az biztos, hogy még mindig kétszer annyit kell teljesítenie egy nőnek, mint egy férfinak. Míg a hímek boldogan fogadják köreikben az újabb tehetséges, de minimálisan teljesítő fiatal hímet, addig egy nőnek a szexuális diszkriminációtól kezdve az ajánlattevésekig sok mindennel meg kell harcolnia, hogy elfogadják. Van egy pont, amikor a kör bezárul, és a húsosfazéknál tíz emberből véletlenül kilenc férfi. Ez jellemző az egész országra is. 

Az árral szembe mész – írták rólad egyszer, és ez nemcsak képletesen igaz: a legutóbbi árvíz behatolt a te házadba is.

Nem keletkezett károm, bár a rehabilitáció a konkrét feladatokon kívül érzelmileg is nehéz volt. A „víz az úr” mondás valahogy nekem Isten és a természet erejét jelenti, és furcsa volt megtapasztalni, hogy a víz nem válogat. Kivétel nélkül mindenkit és mindent elönt: gazdagot, szegényt, gazembert és jót. Ebből a szempontból olyan, mint a számunkra létező Isten, aki előtt egyenlő, és egyformán kezel mindenkit a maga egyediségében. Az ár mindent elmos, kimos, kitisztít, megfertőz és fertőtlenít. Érdekes, de úgy éreztem, van felemelő is az árvízben.
És hát… ide csak hatévente jön a víz. Imádom a kertet, mindenfélét termelek, és sok gyümölcsfát is ültettem. Az árvízkor a málna, a tök, az eper és a sóska túlélte, egyedül a levendula és a rozmaring pusztult el. A fügefáim és a rózsák szó szerint a háromszorosára nőttek. Az otthonosság azt jelenti, hogy kiülök tavasszal a kertembe, és kinő ugyanaz a tulipán, amit három éve ültettem. Azóta tudok rendesen alkotni, amióta kertes házban lakom.

És azóta lehet még több macskád is…

fotó: Németh Gabriella

Valahogy megtalálnak a beteg és magatehetetlen állatok. Ivartalaníttatom, beoltatom, elpasszolom, vagy megtartom őket, ha gyógyítgatás közben a szívemhez nőnek. Úgy indult, hogy a fekete Ludmilla lánymacskám szült négy kismacskát, és képtelen voltam őket elajándékozni. Azt vettem észre, indokokat találok ki, hogy az éppen adott jelentkezőre miért nem tudom rábízni őket. A Megszámolt babák című könyvemben a kényszeres babaszámolás átélését a macskák számolásából merítettem, mert minden este bezárom őket, és összeszámolom, hogy nyugodt legyek: mind megvan épségben. Inspirálnak a cicák, mert a macska az egyetlen olyan állat, aki a legközelebb került az emberhez úgy, hogy megőrizte a szabadságát.

Azért volt olyan időszak, hogy neked is sikerült ez? Hogy jót kaptál egy férfitól?

Eddig mindig két-hároméves párkapcsolataim voltak, amik szakítás után több évre tönkretettek. A legutóbbi páromat nagyon szerettem, de olyan szintű eltérések voltak a gondolkodásunkban, amit a szerelem sem tudott áthidalni. Roppant fájdalmas, ha két ember szereti, de nem érti meg egymást… Én általában magamat hibáztatom, ez a férfi is engem hibáztatott, úgyhogy különösen rossz konstelláció volt az egész. De ez nem rettent el, és szeretnék majd családot, gyerekeket, férjet – autóm már van. Dolgozom rajta keményen, és keresem az okokat, hogy miért nincsen, és mit rontok el. Nem szeretnék egyedül élni, remélem megtalálom majd az igazit. 

Az írás és szervezés mellett ólomüvegeztél is. Mit tanított neked ez a munka?

Ólmozott üvegezni, győri lévén, Hefter László Ferenczy-díjas üvegművésztől tanultam. Az üvegezésben az a jó, hogy kézzelfogható tárgyi alkotás lesz belőle. Egy ólmozott üvegképnél vagy tükörnél a szellemi gondolatnak azonnali kézzelfogható eredménye van, míg az írásnál többszöri átdolgozás után jön csak meg a kívánt eredmény, nálam legalábbis. Az üveg az egyetlen anyag, amely átmenet a folyékony és a szilárd halmazállapot között, kristályos szerkezete a szilárd anyagokéra emlékeztet, de a kötések közötti távolság és kötésszög a folyékony anyagokra jellemző. A következő regényemben, a Lehetetlen Városban a főszereplőnőm, Alice életében központi szerepet játszanak majd a tükrök, át is tud menni rajtuk, és különféle történeteket a tükrökön túl létező nők mesélnek majd el neki.