Család

Anya, miért nem vagyok igazán jó?

Gyerekek a családunkban, gyerekek a világban. Nem tudjuk mindentől megvédeni őket – másoktól, rossz érzésektől, olykor magunktól sem. Pedig az lenne a legfontosabb, hogy nekik jó hely legyen a világ. D. Tóth Kriszta az UNICEF új nagyköveteként ezért fog dolgozni mostantól. Ezt a hetet pedig nálunk tölti a Nők Lapja Café vendégszerkesztőjeként: minden napra szán olvasnivalót – ma ezt az írást küldi nektek.

A tükör előtt áll. Nyílt tekintettel fürkészi magát. Kiegyenesíti a gerincét és végigsimít a haján. Azon a hullámos, háromszín-szőke hajzuhatagon. 138 centiméter merő gyönyörűség. A nappaliból lesem, a kanapéról. Újságolvasásnak álcázom, de valójában tudja, hogy őt bámulom. Hiszen meg is szólít: “Nem vagyok szép. És jó sem. Semmiben nem vagyok igazán jó, csak angolból kaptam dicséretet félévkor. Miért nem vagyok jó, mama?” 

Nem válaszolok azonnal, három másodperces levegőt veszek.

Három másodperc sok mindenre elég. Eszembe jut, ahogy pár hete a fürdőszobában mostam le az arcomról a sminket, miközben ő a fürdőkádban ült. Nehéz napom volt, nem maradt erőm estére a saját magam szeretetére. A tükörben a ráncokat, a karikákat, az öregedést láttam. Az egész napos bosszankodást, a meddő vitákat, kicsinyes beszólásokat. Sóhajként szakadt ki belőlem: “Ehh, nem vagyok már jó semmire sem. Legalábbis ma este nem.” Lola nem szólt semmit. Legalábbis aznap este nem… Aztán eszembe jut egy másik asszony, néhány évvel fiatalabb, mint én most. A nyolcvanas évek végén, apró kaposvári fürdőszobánkban áhítattal nézem, ahogy anyám a haját fésüli. Aztán két tenyerével megfogja a saját arcát. Meghúzza picit a bőrt, épp csak annyira, hogy a nevetőráncok és a szemkörnyékiek kisimuljanak. “Nem vagyok már szép, és jó sem, semmire. Talán ha felvarratnám ezt, meg ezt itt. Bár, ki tudja.”

Fotó: Tom Hussey 'Reflection'
Fotó: Tom Hussey “Reflection”

Mindhárman ott voltunk a lányom szavaiban a tükör előtt. Három nőgeneráció, akik biztos kézzel adták tovább egymásnak a stafétát. “Miért nem vagyok jó, mama?” – a mellkasom kellős közepébe vágott a kérdés. De addigra már ott voltam mellette, öleltem és mondtam, ahogy csak tudtam. Hogy bizony de, nagyon jó. És szép, kívül-belül gyönyörű, és okos. Kit érdekel, hány dicsérete van? Ne beszéljen butaságokat.

Állítom, hogy észre sem vesszük. A legtöbben egyáltalán nem direkt csináljuk. De attól még csináljuk. Megnyomorítjuk saját gyerekeinket kívül és belül. Szóval, tettel, ki mindkettővel egyszerre. Néhány éve egy konferencián vettem részt, ahol Hajós András volt a vendégművész. Ahogy az lenni szokott, saját magáról standupolt, régi sztorikat idézett föl, aztán rákanyarodott a jelenre, a saját gyerekeire, majd föltette a kérdést, amelynél soha senki nem foglalta össze jobban egyetlen mondatban szülői létünk legjellemzőbb és egyben legfélelmetesebb jelenségét:
“Megvan az a pillanat, amikor egyszer csak azon kapod magad, hogy gyereknevelés közben egyszerre jön ki a szádon a saját anyád és apád?”

Hát hogyne lenne meg. Ez az a pillanat, amelyre egyáltalán senki nem készít föl előre. Amelyről mindenki hallgat. És hallgatsz te is. Mert szereted és tiszteled a szüleidet. Elismered őket, a munkát, amit beléd és a testvéredbe fektettek. Az áldozatokat, amelyeket értetek hoztak, emelt fővel, mosolyogva. A tartást, az alapot, amelyet tőlük kaptatok. Tisztában vagy azzal, hogy mindig, minden körülmények között megpróbálták kihozni a maximumot abból a helyzetből, amiben voltatok. Érzed, hogy nem haragudhatsz rájuk a hibákért, amiket elkövettek, de már tudod, hogy voltak hibák. Hogy messze nem tökéletesek. Ők sem.

Apád, anyád idejöjjön!

Döbbenetes volt tapasztalni, hogy a gyerekemben az én megfelelési vágyamból, teljesítménykényszeremből, önértékelési problémáimból született sóhajok, önkritikus megjegyzések és elégedetlenkedések egytől egyig mind nyomot hagynak. A nyomokban aztán kihajt egy új növény, és szinte észrevétlenül szárba szökken. Végül a tükör előtt, gyerekszobák mélyén, vagy épp iskolapadok takarásában kivirágzik.
De nem csak a szavakkal van baj.

Sosem fogom elfelejteni azt a beszélgetést, amelynek egy jól szituált budapesti kerület egyik iskolájának udvarán voltam fültanúja tavaly. Két anyuka próbálja kifelé terelni másodikosforma gyerekeit az udvarról. Közben beszélgetnek, a hétvégi közös kirándulást tervezik. Az egyik gyerek kavicsokat rugdos, láthatólag semmi kedve abbahagyni a játékot és hazaindulni. “Gyere már, hazafelé még be is kell vásárolnunk.” A gyerek nem indul, sőt egyre erőteljesebben rugdossa a kavicsokat. “Gyere, na, mennünk kell. És ne rugdosd azokat a kavicsokat, még a végén eltalálsz valakit.” Kettes számú anyuka addigra már fejcsóválva, rosszallóan néz egyeskére, akinek a kisfia épp abban a pillanatban találja sípcsonton egyik osztálytársát a kaviccsal. Anyuka megrántja a gyereket, és mintha az esti menüt sorolná, azt mondja ketteskének: “Áh, pedig reggel már megkapta a szokásos pofonját.” Aztán mennek tovább, mintha mi sem történt volna.
A félreértések elkerülése végett: egyes számú anyuka nem viccelt. A világ legtermészetesebb dolga, hogy otthon néha megpofozza a gyereket. Mert “annak a gyereknek egyszer és mindenkorra meg kell tanulnia, hogy hol a határ”. És különben is, “amíg az ő kenyerét eszi, addig az van, amit ő mond”. Végezetül, de nem utolsósorban “ő is megkapta néha a saját anyjától a makarenkói pofont, semmi baja nem lett tőle”. Sőt rendes ember lett belőle, nem?

Fotó: Falus Kriszta
Fotó: Falus Kriszta

Az UNICEF legutóbbi gyermekjogi felméréséből az derült ki, hogy a magyar gyerekek bő harmada azt gondolja, a szülőknek joguk van megütni őket. Kétharmaduk pedig arról számolt be, hogy rendszeresen  tapasztal lelki, érzelmi, verbális erőszakot. Gyerekjogászok és pszichológusok szerint a spirálból nehéz kitörni. Az “én is kaptam néha egy-egy taslit, neki sem árt” elve újabb és újabb generációkat húz be az ördögi körbe.
Pedig vannak jó gyakorlatok. Segítő civil szervezetek. Szülők iskolája. Az UNICEF maga is kísérletezik olyan eszközökkel, amelyek egy modern szülőnek kéznél lehetnek, ha hajlandó segítséget kérni. Van, ahol kék számot üzemeltetnek, amelyet bármikor ingyenesen felhívhat anya vagy apa, amikor már abszolút tehetetlennek érzi magát. Néhány perc alatt kisírja vagy éppen kidühöngi magát a telefonban, aztán kap néhány gyakorlati, kreatív megoldási javaslatot. Mire ezzel kész van, már kevésbé viszket a tenyere. Sőt fejlesztés alatt áll egy olyan telefonos alkalmazás is, amely a gyerekeknek szóló HelpApphez hasonlóan elkeseredett, de önreflexióra és önfejlesztésre hajlamos szülőknek nyújt segítséget egyetlen mozdulattal.

Szóval haladunk – ha akarunk. Ami pedig a tükör előtt történteket illeti… nos, ott nincs kék vonal és nincs mobilapplikáció. Ott önuralom van, és türelem. Egy picit több tudatosság, jobb kommunikáció. És megbékélés a saját anyám szellemével. Ha sikerül.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése