Család

27 évesen kezdjük értékelni a szüleinket

Vajon mi kell ahhoz, hogy rádöbbenjünk, mennyit tettek értünk a szüleink: egy konfliktus, egy baleset, egy barát, aki már évek óta nem jár haza karácsonykor, vagy egy folyton-folyvást síró baba, aki mellett még egy perc nyugtunk sincs? 27. Átlagosan ennyi idősen kezdik el az emberek valóban érteni és értékelni azt, amit szüleik értük tettek. A szülők szemszögéből ez biztosan sok – de jobb későn, mint soha.

Persze a kamaszkor arról szól, hogy semmi nem tetszik, még az sem, hogy zöld a fű és kék az ég, de ez így van jól. A Paramount Pictures Nagy-Britanniában vizsgált 2000 családot. Ebből az derült ki, hogy a kamaszok 14 éves koruktól fogva látják a szüleiket sebezhetőnek, gyarlónak, de legtöbbjükben csak 28 évesen tudatosul, mi mindent köszönhetnek nekik, és visszatekintve úgy érzik, hogy több tiszteletet kellett volna mutatniuk. A vizsgálat szerint a nők leggyakrabban akkor értik meg szüleiket, amikor maguk is anyák lesznek, vagy látják, hogyan élnek más családok, és úgy érzik, másokhoz képest mennyire szerencsések. A férfiak érzelmi viszonyulását általában az első állás vagy az első külön lakás változtatja meg. Ennek ellenére inkább csak a nők kérnek családi és pénzügyekkel kapcsolatban tanácsot szüleiktől.

Három kolléganőnk vállalta, hogy elmondja, mikor értette meg, mennyire nehéz szülőnek lenni.

Eszter: 250 kilométer sokat számít

Én néhány rázósabb korszakot leszámítva mindig jóban voltam a szüleimmel, amiben persze benne volt a tisztelet is. Az anyám tipikusan az a nő, aki inkább mindig mindent maga megcsinál inkább, mint hogy megkérjen. Vagyis eléggé el voltam kényeztetve, mert simán főzött ránk, pakolt utánunk, és minden klasszikus. Igaziból akkor fogtam fel az egészet, és jöttem rá, hogy valóban mennyi meló van ebben, amikor elköltöztem otthonról 18 éves koromban, 250 kilométerrel arrébb. Nincs meleg kaja magától, meg nincs ám rend se. Utána aztán már otthon is sokkal jobb fej voltam, és kivettem a kezéből a munkát, az otthon lakó húgommal meg veszekedtem, hogy segítsen már anyánknak…

Judit: Megtanulni mondani: szeretlek!

Az ember sajnos úgy van összerakva, hogy csak akkor kezdi el értékelni a dolgokat és az embereket, amikor azokat elveszíti – vagy majdnem elveszíti. Így érzek én a szüleimmel kapcsolatosan: huszonéves voltam, amikor mindketten átestek egy súlyos betegségen, ekkor mindent átértékeltem, és megtanultam kimondani: “Szeretlek!” Persze nem volt ez mindig így, sokszor hibáztattam őket, gyakran idegesítettek, türelmetlenségemet is elégszer kellett elviselniük, de mára már normális vagyok, tisztelem és szeretem őket. Nagyon jó emberek ők, sok mindenen átmentek, bravúrosan veszik az élet akadályait, miközben igazán jó fej szülők.

Szilvi: Amikor az anyából nagymama lesz

Anyámmal az egész gyerekkoromat végigveszekedtük. Valószínűleg részben azért, mert a válásuk után (kétszer váltak el a szüleim, először 10, másodszor 13 éves voltam) a magam részéről szerettem volna az apámmal maradni, de erre nem volt lehetőség. Sem ő nem akarta, sem az éjszakai munkavégzése (pincér volt) nem tette lehetővé. Csalódott voltam és csalódott az anyukám is, bár ezt így soha nem mondta. Sőt azt mondta, ő elenged, ha apám beleegyező válaszát megkapom.
A válásuk nagyon megviselte őt is, engem is. Mindkettőnket elfoglalt a saját fájdalmunk, egyáltalán nem tudtunk egymáshoz közel kerülni. Eleinte vitatkoztunk mindenen (tanulás, vegetarianizmus, programok, fiúk), aztán 17 éves koromra anyám az egész nevelési kérdést elengedte. De ez még rosszabb volt, mert átvette a helyét a közöny és a zárkózottság. A húszas éveimben sem lett sokkal jobb a helyzet, bár már nem éltem otthon, sokszor volt vitánk és több szünetet is tartottunk a találkozásainkban. Aztán megszületett az első kislányom. Anyám eleinte még mindenbe bele akart szólni, de hamar rájött, hogy ha harmonikus családi életet szeretne, akkor ezt abbahagyja. Nem állítom, hogy minden nevelési elvemet követte, amikor ő vigyázott Lilire, de igyekezett tényleg. Rengeteget segített, a nagymamaságban pedig egyszerűen lubickolt. Jó pár év eltelt, amikor átmentem életem egyik legnagyobb válságán. Valószínűleg ennek köszönhetően egy sor probléma a felszínre került bennem anyámmal kapcsolatban is. Leültem és írtam neki egy hosszú levelet. Az írást végigsírtam, de el tudtam mondani mindent, ami a szívemet nyomta, az összes sérelmemet. Vettem egy nagy levegőt és elküldtem neki. Tartottam tőle, hogy hosszú időre meg fog sértődni miatta. Helyette azonnal felhívott, majdnem sírt, “nagyon régóta vártam ezt a levelet, és tudnod kell, hogy nagyon szeretlek” – ez volt az első mondata. Megkérdezte, hogy mikor megyek át, kinyitunk egy pezsgőt, beszélgetünk – mondta. Másnap átmentem, hosszasan beszélgettünk, a végére minden a helyére került.

Pár évvel később megszületett a második kislányom. Úgy alakult az életem, hogy féléves kora után hetente két napot dolgoznom kellett. Nyilvánvaló volt, hogy anyu fog segíteni, addigra már csak félállásban dolgozott. A két napból fél év múlva három lett. Úgy éreztem, az ő élete az én két kislányommal lett teljes. Nagyon jó érzés volt. Nem könnyű a múlt sérelmeit elfelejteni, de hol van ez már a jelenhez képest? Kimondhatatlanul hálás és boldog vagyok, amiért anyu ennyire aktív és lelkes, a lányok is odavannak érte. Mindehhez kellett az is, hogy érettebb legyek, a harmincas éveim előtt és a két gyerek megszületése előtt ennek az egésznek kicsi esélye lett volna, úgy érzem.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top