“Anya, kérlek, ne siess úgy!”

Száll az anyja után, másképp nem megy

Színes kis gumicsizmában, szapora léptekkel próbálja felvenni anyja hosszú lábaival a versenyt a kislány, sikertelenül. Kipirult arccal kapkodja a levegőt, könnybe lábadt szemekkel néz fel az ő óriás szülőjére, aki üres tekintettel rohan tovább, megy előre, mint egy gép, aminek feladata, hogy utat törjön, és időben érkezzen. Látom, messze járnak a gondolatai, gyermeke szavai el sem jutnak hozzá.

Csak nézem őket: míg anya sietve egyet lép, a kicsi hármat-négyet. Egy pillanatra olyan érzésem támad, hogy a nő olyan erővel és sebességgel húzza maga után, hogy a gyerek elemelkedik a talajtól, az eszelős tempót már csak repülve bírja tartani. Száll az anyja után, másképp nem megy.

A mozgólépcső igazi ajándék, végre egy megálló a reggeli rohanásban. Aztán a lépcsőfokokat is elnyeli a mély, egy újabb rajtvonal, egy újabb időmérő futás vár a puttószerű kicsi lányra, aki rájön: ha szépen kéri anyukáját, az meg se hallja; hangosabbnak kell lennie. Lélegzetét egy pillanatra visszatartja, vonásai megmerevednek, fakó kis arca pedig a másodperc tört része alatt vérvörösre vált – fájdalmas hisztibe kezd, súlyként nehezedik anyja karjára, szándékosan ellentart, rózsaszín kis csizmáival fékezi az eszelős tempót. Mindhiába!

A szívem hangosan zakatol, szurkolok, hogy az anyja észbe kapjon, hogy lássa, kislánya nem bírja az iramot, hogy leguggoljon mellé, megpuszilgassa, magához ölelje és megvigasztalja – de megszánás helyett feszült szóváltás a vége. Az ördögi kör beindul: a kislány keserves zokogásba kezd, az anya egyre türelmetlenebbül magyaráz, jönnek az “Én megmondtam!”, “Értsd meg…!”, “Oda kell érni…!”, “Most mit hisztizel..?” kezdetű haszontalan mondatok. A pici lány ki sem lát a könnyei mögül, azt se tudja, anyja miről magyaráz. Nem érti, mi a baj, miért kell ebben a szomorú arcú emberáradatban rohanni?

Vigasztalhatatlanul, szipogva ül velem szemben a metrón, virágos kis dzsekijét összekeni a nátha, óriás barna szemeivel a földet nézi. Aztán felpillant, megérzi, hogy nézem. Egy mosolyt küldök neki, hátha ér valamit, de ő csak néz azzal az ürességgel, ahogy az anyjától eltanulta. Ijesztő, még csak ötéves, de a tekintete akár egy megtört felnőtté, akinek vállát a lakáshitel és a válás súlya húzza. Ő nem is oviba megy, hanem dolgozni, egy olyan helyre, ahova sietni kell, ahonnan nem szabad elkésni…

Így ül ott ez a pici lány, aki nem érti az egyszerű tételt: Miért kell ennyire sietni? Ezen elgondolkodni azonban nem marad túl sok ideje, csak három megállót tart a pihenés, a Deák térnél anyja jelez: “Leszállás! Gyerünk!” A kislány felszívja magát, némán engedelmeskedik, majd szalad a parancsolója után.