Család

Ezért költözünk haza Angliából

Egyre többször hallani: el, csak el innen! Bloggerünk azok közé tartozik, akik évekkel ezelőtt kiköltöztek Angliába a családjukkal. Ám most hazajönnek és nagyon boldogok!

“Te őrült! Idealista marha!” Leharapjátok a kis fejem. “Szegény gyerekek, hogy itt nőjenek fel, itt, ahol… Meglátod Te, meglátod majd!” Mintha nem én – akinek örök, tüzes szerelme Budapest – mondtam volna két és fél éve rá a nehéz áment: igen, uzsgyi innen, süllyedő hajó. Persze nem kényszerből, mint sokan. Papa álmai munkája, szép pázsit, szép közért. Fillérre kicentizett, ám azért puha, kényelmes létezés, mert az Isten – kedves és főképp érthetetlen szokása szerint – megint elkényeztet. Pironkodom is kissé, hogy mostanra mindenem azt pumpálja: hazafelé! Tudom. Túl sokan vannak otthon, akiknek húsba, idegekbe hasító oka van a panaszra. De megőrjít azok örök siránkozása, akiknek éppenséggel (még?) jó. Nem működik ez, milyen szar az, persze, hisz ez itt Magyarország, a megkopott, a nyomorult. Igen, sok mindenben alulról súroljuk a lécet.Sőt. De meglepetés: nem egy területen van lejjebb. Például éppen itt, Bezzegisztánban, amelyről szédelegve hisszük (hiszitek sokan), errefelé minden csak feljebb lehet. Néha csodálkozom, mitől működik még mindig ez az ország. Mert igazatok van, működik…

Persze nekem, mint újoncnak – sovány két és fél év után – ítéletet mondani nincs jogom. Nem is ítélek hát, csak érzek. Nem szeretem Angliát. Most és ebben a helyzetben, két kisgyerekkel, egy álmosan hömpölygő angol kis (közepes…) város egy négyzetkilométerére szorítva: nem. De gyanús, hogy máskor sem. Nem mondom, hogy rosszabb, csak más. Mások vagyunk, már-már összeegyeztethetetlenül.

Nem szeretem ezt a vértelenséget, hogy a magamfajtából (is) lassan elcsordogál itt az Élet.

Hogy a korai iskolával kirántják a 4-5-6 évesek alól a röpülőszőnyeget, hogy rájuk szólnak, ha csuda, varázsos rajzukon a virág szára hupilila, s ha a törpe az óriáson túlnő. Hogy meg akarják mondani, milyen színű és mekkora az Élet… Hogy 20 fok felett sápítozva nyomogatják gyöngyöző homlokuk, és sóhajtoznak: reméljük holnap esőt kapunk.

Hogy mindenben csak a forma számít, s a tartalom smafu.

Hogy az iskolában megmondják, mikor elég beteg ahhoz a gyereked, hogy otthon tartsd, és mikor nem, Hogy a körzeti orvos (házi gyerekorvos nincs) szimpla távnézetből közli, hogy a düledező, épp 37,8 fokos tanulónak “valamilyen” vírusfertőzése van, amivel simán suliban lenne a helye(!).

Hogy imádkoznod kell, nehogy kórházba kerüljetek, mert itt az számít sikernek, ha nem rosszabb állapotban jössz ki, mint ahogy bementél.

Hogy a játszótér csupán szürke délibáb, mert vagy esik, vagy csak vizes minden, hogy (ritka kivételektől eltekintve) júniusban a 17 fokért már hála jár, hogy az örök szél a ritka napmeleget is lagymatag, hűs hártyává keni széjjel.

Nem szeretem, amikor a kihalt utcán pórázon vezetik a kisgyerekeiket, mert az könnyebb, mint utánuk rohangálni. Hogy nem érzek bennük valódi lelkesedést, igazi, merész  tüzet, hogy – nagyon sokan – rasszisták. Hogy sorolhatnám holnapig.

De leginkább azt nem szeretem, hogy én, aki mindig olyan büszke voltam a nagy nyitottságomra, gyűlöltem a panaszkodást és az általánosítást, most ezeket mondom, csupa indulattal. Hogy igazságtalan vagyok, és túlzok. Kicsit. Mert itt nyilván sok minden jobb. Talán szilárdabb a talpad alatt a talaj, biztosabb a munka, ha van. Hűvös, acélos, lábnyomok nélküli világ. Ám ha igazán tudsz valamit, azt mondják, ejha!, szembeköpés helyett. És az emberek… Nincsenek veszve ők sem. Mint az én édes tánctanítványaim, akikben óráról órára izmosabb a tűz, és forróbb a hidegvér…

És közben már szégyellem a magyarázkodást az otthoniaknak: higgyétek el, nekünk Magyarországon is jó lesz, sőt – reményeink szerint –  jobb. Hülyén érzem magam, hogy mázlista vagyok, és sokakkal ellentétben, akiknek igenis muszáj menni, mi nem csak messziről szerethetjük (és néha gyűlölhetjük…) majd az Otthont. Hogy Samu ragyog, röpköd, pörög és forog, mióta megszabadult az angol iskolától, és tudja, hogy Hazamegyünk. Hogy a mostantól számunkra már nem létező, horribilis angliai lakbér – mert ott minden lakbér az – töredékéből ki tudjuk fizetni neki a tökéletes kétnyelvű, egészen kivételes iskolát, hogy Zorka 3 és fél évesen oviba mehet (Angliában nincs ingyen óvoda, viszont megfizethetetlen), hogy ott a lakásunk, az imádott, hogy visszavár a munkám, amitől bizsergek, hogy megélünk majd szépen, kereken. Hogy a reptérről hazafele már a Gyorsforgalmi úton sírok a gyönyörűségtől.

Mit szeret még Magyarországban? Tudd meg a Mammamia blogról!

Hazaköltözünk Angilából - végre

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése