Család

“Nem fogom megérni, hogy unokám legyen” – működik az érzelmi zsarolás?

Ha az ember elért egy bizonyos kort, egyre nagyobb külső nyomással találja szemben magát, leginkább a saját szülei részéről.

Harminc fölött és tartós párkapcsolatban – jönnek az elvárások

Emlékszem, amikor két éve láttam az Ötéves jegyesség című romkomot, jókat derültem azon a jeleneten, amikor az idős nagyszülők azzal próbálták biztatni a már sok éve jegyben járó Emily Blunt és Jason Segel által alakított karaktert a házasodásra, hogy amennyiben ez nem történik meg hamarosan, ők ezt a frigyet már biztosan nem fogják megérni. Persze akkor még nem kerültem a közelébe ilyen helyzetnek, egyszerű kívülállóként nevettem a filmen. Aztán nemrég, ha nem is pontosan így, de a helyzetet megismételte számomra az élet. Úgy tűnik, ha az ember már elmúlt harminc, és több éve együtt van a szerelmével, de még nem házasodtak össze, és gyerekfronton sem történt meg a nagy bejelentés, sorsszerűen belekeveredünk egy hasonló szituációba.

Pillanatkép az Ötéves jegyesség című filmből

Előbb-utóbb elszakad a cérna

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy legbelül nem számítottam rá. Csak nem onnan jött, ahonnan első körben jönnie kellett volna. Jó néhány barát, haver szájából hallottam már a szavakat, miszerint “A barátnőm azzal nyomaszt, hogy mikor lesz már közös gyerek. Ő nem ér rá arra várni, hogy én mikor érzem végre elég érettnek magam ehhez. Úgy érzem, még nem állok készen.” Klisés egy helyzet, de talán pont ezért nem ér bennünket teljesen váratlanul. Viszont az én barátnőmnek egy rossz szava nem volt az évek során, nemhogy érzelmi zsarolást vetett volna be ellenem. Az ember ilyenkor hajlamos hátradőlni, és “majd jön, amikor jönnie kell” üzemmódba kapcsolva tengetni hétköznapjait, ám ilyenkor jön egy másfajta nyomás: mégpedig a szülők részéről. Ott van az anya, az apa, a leendő anyós és a leendő após. Előbb-utóbb valakinél elszakad az a cérna, amit mi olyan hosszúra nyújtottunk. El is szakadt.

Unokára fel!

A hétvégén robbant a bomba: “Attól félek, nem fogom megérni, hogy unokám legyen” – hangzott el a nem kicsit nekem célzott mondat leendő apósom szájából, amitől megállt bennem az ütő. Egy pillanat leforgása alatt jöttem zavarba, éreztem magam betámadva, furdalt a lelkiismeretem, és gondolkodtam el azon, vajon mit csináltam rosszul eddig. Vagy mit nem csináltam. Van úgy, hogy nem kell nagy fejmosás ahhoz, hogy jól szíven találjanak. Elég egy jól irányzott mondat. Velem van a baj, hogy túl sokáig nem jöttek elő belőlem az úgynevezett apai ösztönök? Egyáltalán: az apósom nagyszülői ösztönei erősebbek, mint az én apai ösztöneim? Akkor és ott csak az a vicceskedő, de utólag egyáltalán nem vicces mondat jutott eszembe, és hagyta el a számat, hogy “Én is nagyon szeretnék már unokát, de ez mostanság sajnos nem jöhet össze”. Khm…

Egy gyerek mások kedvéért

A konyhapszichológiából tudom, hogy a környezetünk komoly hatással van a vágyainkra és a céljainkra, de ennek ellenére naivan azt képzeltem, hogy ha egyszer majd gyerekem lesz, az azért történik így, mert apává akarok válni, nem pedig azért, hogy ezzel megfeleljek mások elvárásainak – legyenek azok akár a saját szüleim. Manapság például szokás a drasztikus hazai demográfiai adatokra hivatkozva szülésre biztatni a magyar párokat, de én még nem nagyon találkoztam olyanokkal, akik azért vállaltak gyereket, hogy ezzel segítsék a nyugdíjhelyzet jövőbeni kezelését. Azt sem tartom túlságosan életszerűnek, hogy a párok azért kezdjenek bele a babaprojektbe, hogy a szüleik mielőbb boldog nagyszülőkké váljanak. Viszont egy-egy ilyen hangosan kimondott elvárás tökéletesen alkalmas arra, hogy a családon belül feszültséget teremtve kényelmetlenné tegye a nagy, közös, vasárnapi ebédeket…

Jogos lecseszés, kisebb szépséghibákkal

A dolog szépséghibája leginkább az, hogy ahogyan egy nőt vagy férfit sem lehet hibáztatni azért, ha mielőbb gyereket akar, úgy egy apára vagy anyára sem nézhetünk rossz szemmel azért, hogy egy idő után már nagymama, nagypapa szeretne lenni. Ilyen az emberi természet. Míg azonban az apává, anyává válásnak tevékeny részesei vagyunk, addig a nagyszülővé válásra már nincs igazi ráhatása senkinek. Én kerestem a bajt, így vállalnom kell az ezért járó pofonokat, amik részben jogosak. Viszont szülővé továbbra is csak akkor váljunk, ha azt a szerelmünkkel közösen így gondoljunk. Nem mások kedvéért. Magunkért.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top