Előttem kismama, mellettem kismama, a főnököm, a kollégám – ahová nézek, terhes nőket látok. Nekem mondhatnak bármit a csökkenő népességről, és hogy fogy a magyar, az én szememben Budapest babavárossá változott, ahol mindenkinek van, vagy lesz gyereke. Csak nekem nem.
Ha egy nő nagyon vágyik gyerekre, de még nem jött össze, különösen érzékennyé és sebezhetővé válik, ha hallja, látja, hogy másoknak viszont igen. Amikor sírva fakadsz, ha az Ikeában látod a rózsaszín vagy világoskék felhőben lépkedő leendő szülőket a kiságyak előtt. Már magányosként is kész kínszenvedés volt nézni, ahogyan a szerelmi fészküket csinosító párok kéz a kézben andalogtak a Sjösdrag szekrények előtt.
És nehéz úgy tenni, hogy nem sajog belül valami, amikor hallom, hogy a barátnőm megint kisbabát vár. Egyszerre csináltunk mindent, egyszerre történtek velünk a dolgok – mintha szinkronúszás lenne. Együtt jártunk iskolába, együtt tanultunk az egyetemi vizsgákra, együtt nyaraltunk, még olyan is volt, hogy egyszerre szakítottunk (nem ugyanazzal a sráccal). Aztán mégsem mindent csináltunk egyszerre: amikor egyedül voltam, de jó állásom volt, ő fülig szerelmes volt, de szenvedett a munkahelyén. Nem lehet választani, hogy végül is melyik jobb.
Angolul “baby envynek”, babairigységnek hívják a dolgot, de ez nem igazi irigység. Vagyis nem az a keserű, mardosó, pusztító érzés, amikor azt akarom, hogy ami az övé, az csak az enyém legyen. Nem elvenni akarom tőle a boldogságát, csak én is akarom azt, ami neki van. Két ember akaratlanul is összehasonlítja magát, nemhogy két olyan, aki szinte egymás mellett élt.
Nem azt látom, hogy talán egyszer sem aludt egy rendeset azóta, amióta megszületett a kislánya. Hogy alig talál időt arra, hogy elmenjen fodrászhoz, vagy úgy végigolvasson egy könyvet, hogy a fejezetek között ne hetek teljenek el. Én csak a gyereket látom. Miközben tudom, hogy nincs két egyforma élet. Hogy hiába haladtunk évekig egymás mellett, és vagyunk olyanok egymásnak, mint a testvérek, nem ugyanazt az utat járjuk. A döntéseink, a szerencsénk, a különbözőségeink, végül is mi magunk miatt.
A babakérdés az egyik legfájdalmasabb, mert egyszerre érinti azt, hogy mit gondolsz a testedről, magadról mint nőről és emberről, a társadról. A folyamatos sikertelenség elvakíthat, és ilyenkor teljesen betölti a gondolatokat, sérülhet tőle a párkapcsolat, és szörnyen féltékennyé tesz azokra a nőkre, akik könnyen megfogannak, gyógyszerek, idegeskedés, naptárszámolás nélkül. Akiknek az a legnagyobb problémájuk, hogy állapotosan bedagad-e a bokájuk.
Egyszer otthon kifakadtam a barátomnak, nem fair, hogy nekik is, másoknak is milyen egyszerűen sikerül, pedig én sem vagyok rosszabb náluk. Annyira sírtam, hogy nem emlékszem, pontosan mit mondott, de a lényeg az volt, hogy a barátnőm terhességének semmi köze hozzám és a mi kapcsolatunkhoz. A babákat nem tombolán nyerik, ahol ha az egyik nyer, a másik csak veszíthet.
A barátnőmnek nem beszéltem ezekről az érzésekről. Nem akartam, hogy emiatt visszafogja magát, és kisebbítse az örömét. Vagy hogy az ő szájából is azt halljam, ahogyan mások szoktak “vigasztalni”, hogy “jaj, majd neked is lesz”. Bántott, hogy ha annyira szeretem, miért nem bírom olykor elviselni a boldogságát, pedig imádok a kislányával lenni. Nem akartam hazudni sem. Nem hozzuk fel, de érzem, tudom, hogy tudja, és drukkol – és nekem ennyi elég.
Az irigység az agynak azt a területét stimulálja, amelyik a fizikai fájdalom feldolgozásáért felelős. De nem lehet mindig fájdalomban élni. A nők mindig is teherbe fognak esni. Nem lehet elrejtőzni a látvány elől – legfeljebb ritkán megyek az Ikeába, és ott is csak a rongyszőnyegekre fogok koncentrálni. Nincs értelme elzárkózni, ahogy szingliként sem volt érdemes csak szinglikkel lógni. Nem kell elrejteni előlem a gyerekeket, nem kapok tőlük sírógörcsöt. Csak attól tartok, hogy nem tudok teljesen őszintén gratulálni, hogy a hangomon érződik. Nem miattuk, hanem magam miatt. Pedig örülök nekik. Csak mégis. Tudom – remélem –, hogy egyszer majd velem is meg történik, ami a barátnőmmel. És ahogy ismerem, ő fog örülni a legjobban.