Most akkor minek válni?

Olvastam a levelet, amelyet egy Michael nevű férfi írt feleségének válásuk napján, s amely a mostani újdonság apropóját adta. Számomra talán nem annyira új az érzés…

Michael sorai valóban meghatóak, s magam is megkönnyeztem, miután végigolvastam, majd furcsa érzéssel vettem tudomásul és mondtam ki azt, amit a könnyek mögött valójában éreztem, azt, hogy ilyen levelet soha, de soha nem akarok kapni – még egyszer. Egy ehhez igen hasonlóval köszönt el tőlem az az ember, akivel nagyon hosszú időt töltöttem el, s aki Michaelhez hasonlóan a mai napig vállalja, hogy szeret, mégis elhagyott.

“Csodálatos anya vagy! A legszebb dolog benned, ahogy a gyermekeinket szereted. Nem is tudod, titkon hányszor figyeltelek, miközben gyermekeinkkel foglalkoztál. Mintha szeretetet lélegeznél kifele, hogy aztán ők magukba szívhassák.

Szeretném, ha boldog lennél! Megérdemled. A házasság gyakran egy rémálom, a nyomás, hogy jó legyen, hatalmas teher. Őszintén örülök, hogy felszabadultál ez alól. Ami engem illet, tudom, nekem erre van szükségem, de te egy sokkal békésebb életet érdemelsz, őszintén remélem, egyszer megkapod!

Újra és újra téged vettelek volna feleségül, még úgy is, hogy tudom, így végződik. Tudom, van három csodás gyermekünk, de én akkor is téged választottalak volna, ha ők nem lennének. Neked köszönhetően jobb ember lett belőlem, és nem tudom elképzelni, hogy úgy éljem az életem, hogy neked nincs részed benne. (…)

Nem akadályozhatsz meg abban, hogy szeresselek! Próbáltalak gyűlölni, de nem ment. Túl jó ember vagy. Ami azonban mégis meglepett, hogy ebben a kétségbeesett helyzetben milyen könnyen tudtunk barátok maradni: így kezdődött kettőnk közös története, és most így is
végződik. Jó érzés, hogy tudunk beszélni a gyerekeinkről, az életünkről, terveinkről, mozikról, zenéről. Jó, hogy mindez olyan természetes.

Mindig itt leszek neked, hogy bármiben segítselek. Szeretem, hogy iskolába jársz, hogy új megállók várnak. Tudnod kell, mindig a közeledben leszek, ha segítségre lenne szükséged. Rajongok érted, mindig is rajongani fogok. (…)

Nem vagyok hülye, tudom, hogy egy hozzád hasonló nő nem lesz sokáig egyedül. Olyan könnyű téged szeretni. Tudd, mindegy, hogy ki lesz az, akit szeretni fogsz, el fogom fogadni őt. Biztosíthatlak, amikor csak lehetőségem lesz rá, minden ciki dolgot elmesélek neki rólad. (…)

Büszke vagyok, hogy 20 éven át a társam voltál, és kiváltság lenne, ha jó barátod maradhatnék életünk hátralevő részében.”

Szép, igaz…? Milyen szép, hogy így kimondja, hogy így vállalja, hogy ennyire látja…
De ha ez így van, akkor miért nem látta meg már 3 évvel korábban is?
Miért nem mondta ki ezeket évente legalább csak egyszer – miért a válás napja kellett hozzá, hogy ez a levél megszülessen?
S ha valóban ennyire szereti, akkor miért nem tesz azért, hogy együtt maradjanak?
Tökmindegy egy papír, akár házasságkötésről, akár válásról szól – ha szereti, akkor hódítsa meg újra és újra!

Mi van akkor, ha úgy működik az ő életük, hogy nem élnek együtt többet, oké, de ettől függetlenül mégis egymást választják, egymás mellett tartanak ki? Olvass tovább a Tes(z)t és lélek blogon!