Elfogadta, hogy a gyermeke Down-szindrómával születik, aztán történt egy tragédia

A 24 hét a nehéz helyzetek és a még nehezebb döntések filmje. Hőseire nem vár könnyű út, a helyzetükre nem léteznek könnyű válaszok, és ez úgy is igaz, hogy ismert emberekről, úgynevezett celebekről beszélünk. A harmincas éveiben járó Astrid ugyanis népszerű komikus, a stand up fellépéseinek köszönhetően egész Németország ismeri. Párjával és menedzserével, Markusszal boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak nem is lehetnének. Van egy közös gyerekük, és Astrid már a második babájukat várja, amikor bekövetkezik a baj, amiről mindenki azt gondolja, hogy vele nem történhet meg: a magzatot Down-szindrómával diagnosztizálják. A rendezett, békés élet innentől kezdve már csak a nyilvánosságnak szóló álca, hiszen ezután a felek között és a lelkekben óriási küzdelem zajlik. Nyerni nem lehet, csak veszíteni, az egyetlen eredmény, ami elérhető, az, hogy ha lehet, akkor a küzdelemben ne menjen tönkre egy egész család.

Egy nehéz helyzet

Anne Zohra Berrached rendező nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőivel. Astrid és Markus ugyanis szép lassan minden fázison átmegy, ami ilyenkor bekövetkezhet. A kezdeti kétségbeesést szép lassan felváltja valamiféle kétely és érdeklődés, és amikor egy estét Down-kóros fiatalok és gyerekek társaságában töltenek, akkor együtt jönnek rá, hogy a gyermekük élete így is lehet boldog és teljes, ők pedig mindent meg tudnak adni neki ehhez. A rendező valószínűleg azért is választott két jó módban élő karaktert főszereplőül, hogy az anyagiakra ne lehessen hivatkozni a döntésük meghozásakor. Ők nem mondhatják, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy valamelyikük otthon maradjon a gyerek mellett.

Persze az, hogy ők ketten elfogadják, ami vár rájuk, még nem jelenti azt, hogy a környezetük is készen áll erre. A film egyik erős jelenetében például egy baráti találkozón jelentik be, hogy mi vár rájuk, és az ott összegyűltek arcáról leolvasható sajnálkozás csak az egyik dolog, amit közös erővel kell legyőzniük. Rögtön ezután a bébiszitterük egy kegyetlen beszélgetés során bejelenti, hogy ő nem marad a beteg baba mellett, és inkább felmond, mert ez a választás a szülőké volt, és nem az övé. Astridéknak azonban elsősorban a kislányuk tagadása az, amit valahogy le kell győzniük. A gyerek ugyanis nem akarja elfogadni, hogy neki Down-szindrómás kistestvére lesz, és kegyetlen nagy szülői munka őt meggyőzni ennek ellenkezőjéről.

Az igazi tragédia

Amikor már azt gondoljuk, hogy Astrid és Markus legyőzték az előttük tornyosuló legfőbb akadályokat, és készen állnak, bekövetkezik, amire már tényleg képtelenség felkészülni: egy újabb vizsgálat után megtudják, hogy a magzat a Down-szindróma mellett súlyos szívbetegségben szenved, és ha megszületik, alig pár nappal a szülés után már műtétek sorozata várhat rá, ahol meggyógyítani ugyan nem, de viszonylagosan stabilizálni talán lehet az állapotát. Szereplőink az első sokk után még talpra álltak, ám ez a második csapás úgy fest, hogy még az ő stabil párkapcsolatuknak is sok lehet. Amikor már azt hisszük, hogy a film arról szól, hogy egy erős, szeretetteli párkapcsolat minden megpróbáltatást kibír, akkor váratlanul jön ez a fordulat, és borít mindent. Astrid a terhessége alatt sem hagy fel a stand uppal, és a humorérzéke még a legnehezebb helyzetekben is győzedelmeskedik, de ez még neki is sok. A film egyik legdrámaibb jelenetében a színpadon, a bekapcsolt kamerák előtt blokkol le teljesen, hiszen még egy profi komédiás életében is eljöhet egy pont, ahol már nincs helye a humornak.

A döntés

Sem Astrid, sem Markus nem híve az abortusz gondolatának, és eleinte próbálnak is ragaszkodni a korábban meghozott döntésükhöz, de ez egyszerűen nem megy. Az újabb diagnózis egy teljesen más szituációt teremt, mert nem ugyanaz egy Down-szindrómás, de egészséges gyermek felnevelése, mint egy súlyos szívbeteg Down-szindrómásé, akire valószínűleg amúgy is nagyon rövid élet vár, ami alatt végig mások segítségére lesz utalva. Ha az abortusz mellett döntenek, Astridnak nem “csak” egy szimpla abortuszon kellene átesnie, hiszen a 24. hetében járó terhességével gyakorlatilag egy kész szülés várna rá, ahol a végén holtan vennék ki belőle a magzatot.

Julia Jentsch (aki a Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel című film címszerepéből lehet ismerős a magyar nézőknek) elképesztő drámai alakítást nyújt a főszerepben. Testileg (a film egy szakaszán egy szép és egyben megrendítő szeretkezésjelenetben láthatjuk a férjével) és lelkileg egyaránt lecsupaszodik a kamerák előtt, és egyszerre látjuk a karaktere erejét és sebezhetőségét. Ugyan van egy lánya, egy férje és egy édesanyja, de mindvégig világos, hogy bár a támogatásukra számíthat, a nagy döntést neki kell meghoznia. A film egy-két pontján a színésznő egyenesen a kamerába néz, amitől a nézőnek olyan érzése támad, hogy azt kérdezik tőle: te mit tennél a helyemben? Márpedig erre a kérdésre nem könnyű választ adni. A 24 hét egyik fő erőssége ugyanis az, hogy a nézője mélyen beleéli magát a főszereplő helyzetébe. Lehet stabil világnézetünk az abortuszról, netán politikai meggyőződésünk, ám Astrid esetét látva nem tehetünk mást, csak azt, hogy szurkolunk érte. Hiszen tudjuk, hogy bármilyen döntést is hoz, az lesz a jó: mert egy ilyen horderejű döntést csak neki van joga meghozni.

Érezni és érteni

A 24 hét már-már kényelmetlenül intim közelségbe hozza a főszereplőit a nézőhöz. Egyes jeleneteit szinte fájdalmas nézni. Ahogy a férj kiborul az orvosi konzultáció közben, vagy ahogy lassan elmagyarázzák Astridnak, hogy mi vár rá, ha az abortuszt választja, azok rendkívül feszült pillanatok. Azonban az alkotók pont ezzel az intim közelséggel érik el, hogy nézőként valóban átéljük és átérezzük azt a helyzetet, amibe a szereplőink kerültek, és ne törjünk pálcát felettük – és más, hasonló helyzetbe kerültek felett sem – könnyedén, puszta előítéleteinkre, netán a politikai meggyőződésünkre hivatkozva.

A filmet a 66. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában láttam. Hazai premierről egyelőre még nincs információ.