Két hónap telt el a Nyugati téri tüntetésetek óta. Hogyan értékelitek, milyen utóélete van az akciótoknak?
Beszélnek rólunk, a rossz szülészeti helyzetről, nekünk ez már kezdetnek elég. Azóta is rendszeresen posztoljuk a hozzánk érkezett szüléstörténeteket a Facebook-oldalunkon, több százat kaptunk, és továbbra is fogadjuk őket. Foglalkozik a témával a sajtó, és ilyenkor muszáj a kormánynak is. Az EMMI család- és népesedéspolitikáért felelős helyettes államtitkára, Fűrész Tünde tudomásul vette az általunk felvetett problémákat, átvette a kiáltványunkat és a támogatásáról biztosított minket. Bízunk az ombudsman támogatásában is. Párbeszédet szeretnénk a kórházakkal is.
Épp az interjúra készültem, amikor a Facebookon egy szülőszobai fotó (nem magyar) ugrott elém a Rózsák Forradalma mozgalom oldaláról. Üresen tátongó szülőágy, a kismama párja ölébe bújva vajúdik, a szülést kísérő személyzet a földre telepedve várakozik, türelmesen. Komment: így is lehetne. Hát én ezt a szitut nehezen tudom elképzelni idehaza.
Miért? A nőknek joga van, illetve joga lenne megválasztani azt a testhelyzetet, ahogyan szülni szeretnének. A háton fekvő pozíció, amelybe a szülőágy kényszeríti, nem természetes, nehezítheti a szülés folyamatát. Jó az orvosnak, szülésznőnek, aki könnyen hozzáfér a kismamához. Sok ágy alá a sámli is oda van készítve, arra a célra, ha esetleg a szülő nő fölé kell helyezkedni. Számos szüléstörténet szól arról, hogy az orvos belekönyököl az anya hasába, aminek vannak fokozatai, a szelíd rásegítéstől a brutális nyomásig, ami súlyos egészségügyi következményekkel járhat.
Le van az írva valahol, hogy mihez van jogunk? Hogy mihez tarthatjuk magunkat?
Civil szervezeteknél tájékozódhatnak erről a nők (például itt és itt ). Korábban az állam is transzparenciára törekedett, az iranyelvek.hu oldalon orvosi szakágakra bontva böngészhették a családok az esetükre vonatkozó, tudományos bizonyítékokra alapozott kezelési javallatokat. Mára ezek elavultak, csak várjuk, várjuk az új országos protokollt. Ennek hiányában a kórházak szokásjoga irányít, melyet gyakran kötelezőnek hisznek, vagy annak állítanak be. Sződy Judit írt egyszer egy cikket erről, “A szakma szabályai szerint” címmel. Sok magyar szülészetre ellátogatva vonta le a következtetést, hogy tulajdonképpen mindenhol másképp csinálják a dolgokat, miközben úgy gondolják, azt mondják, csakis úgy lehet csinálni, ahogy náluk megy.
Schimcsig Nóra
De akkor létezik egy általános elvrendszer, amely korszerű és hozzáférhető?
Igen, aki tudja, mit keres, és hol érdemes, sőt még nyelveket is beszél, a 21. században megtalálja a válaszokat. (Pl. Cochrane adatbázis) Ha pedig elolvassa a britek országos szakmai irányelveit, már a nyelvezeten is meglepődhet: tiszteletteljes, megengedő stílusban javasolnak. Semmi sem kötelező, mert a tudomány sok esetben nem tudja a tutit, legfeljebb sejti; a kockázatokat megvitatva a szakemberek együtt döntenek a várandóssal. Nálunk ritkán kérdezik meg, hogy mit szeretne az anyuka. A beleegyező nyilatkozatok aláíratása gyakran üres formalitás, de természetesen vannak kivételek.
Pedig a szülés egy természetes dolog. Szükséges szigorúan szabályozni?
Az orvosi modellben a fókusz azon van, mi minden romolhat el, milyen sokféle módon. A régi modell lényege, védelemként a baj ellen, hogy a kontroll legyen az orvos kezében. Az élettani szülés, a nő normális, szabad, spontán viselkedése a folyamat során nem az orvos, hanem a nő kontrollján alapul. Ilyenformán az élettani szülés, aminek a normának kéne lennie, hisz ennél se a nő, se a baba, se a szülés nem tud egészségesebb lenni, az orvosi felfogás szerint “alternatív”. A szülésznő- és orvostanhallgatókat el kéne vinni egy-egy otthon szülésre, vagy egy bábai modellben dolgozó születésközpontba, hogy lássák, hogyan viselkedik egy nő szülés közben, ha békén hagyják.
Sok történet szól arról, hogy a kórházi személyzet az anyák viselkedését kifogásolja. Vagyis rájuk szólnak, hogy ne hisztizzen, anyuka.
A nők nem hisztiznek ok nélkül. Képzeld el például egy gyerekkori szexuális abúzus túlélőjét. A szülőszobai jelenet egyes részletei (mondatok, érintések, pózok) pánikba ejtően emlékeztethetik borzalmas dolgokra. Viselkedése ilyenkor a múltnak szól. A szakemberek – tisztelet a kivételnek – sokszor nem kapcsolnak, vagy nincsenek abban a helyzetben, hogy empatikusan kezeljék a helyzetet, szélsőséges esetben akár erőszakkal reagálnak. Ha a szülésznő nem a vajúdáskor találkozna először az anyával, addigra már kialakulhatna köztük egy bizalmi kapcsolat, ami mindkét félnek megkönnyítené az együttműködést. A túlterhelt, kiégett szakszemélyzet csak részben hibáztatható, ha ilyenkor begyógyszerezés, lefogás, kiabálás helyett hirtelen nem jut jobb az eszükbe.
Forrás: Rózsák Forradalma Facebook-oldal
Nyilván nem akarnak túl nagy kockázatot vállalni.
Nem, de kicsit sem. Félnek. Ez a rendszer hibája. Alig lehet hallani nyílt véleménynyilvánítást a szakma részéről arról, hogy szükség lenne a szülés demedikalizációjára, önállóan dolgozó szülésznőkre, pedig uniós tagságunk óta erre kellene törekedni. A kormány azt hangoztatja, hogy a családcentrikus ellátást támogatja, ami jól hangzik ugyan, de nem számonkérhető nemzetközi, szakmai kategória, szemben az olyan elismert minőségbiztosítási címekkel, mint a BabaBarát Kórház vagy az Anya- és Baba-Barát Kórház. A legerősebb lobbicsoportok élvezik a jelenlegi rendszer előnyeit, nekik nem gond, hogy az érvényben lévő finanszírozási rendszer beavatkozás-alapú. Nekik nem érdekük, hogy változtassanak. A végletekig kizsigerelt kórházi alkalmazottak próbálkozásai pedig társadalmi támogatás nélkül esélytelenek, ugyanúgy, ahogy az anyák és családok felemelt hangja sem hallatszik a szakemberekkel összefogás nélkül. Fontos felismerése a kampányunknak, hogy a jelenlegi helyzet senkinek sem jó.
A Rózsák Forradalma hazai mozgalmához csatlakozva, többek között a Születésház Egyesület tagjai (Ők tartják fenn a szülészeti erőszak segélyvonalat) és más, érintett szakemberek és civilek kezdeményezésére jött létre idén januárban a Másállapotot a szülészetben! mozgalom. Alapvető céljuk, hogy változást idézzenek elő a szülészeti ellátásban azzal, hogy beszédre buzdítják azokat az anyákat és érintetteket, akik úgy gondolják, hogy a kórházban méltatlanul bántak velük.
Az változtat valamit a helyzeten, hogy ma már a szülésznők is kísérhetnek önállóan terhességeket?
Nemcsak a szülés előtt és alatt, de a gyermekágyi szakaszban is az ő folyamatos támogatásukra lenne szükség. A nők a nők számára a normalitás őrzői. A folyamatos jelenlétük szülés alatt biztonságosabbá teszi a szülés kimenetelét és szebbé az élményét, sikeresebbé a szoptatást. Ilyen túlterheltség mellett a folyamatos jelenlétet a kolléganők láblógatásnak érzékelik, hisz a szobán kívül vár az adminisztráció és a többi kismama. A szülésnél csak csendben üljön a sarokban, csak legyen ott? Nálunk az már nem munka, hanem luxus. Pedig a társadalom szempontjából olcsóbb és biztonságosabb lenne egy felesleges műtétnél. A jelenlegi helyzetben a rooming-in előnyeit is csak a jó állapotban lévő anyák képesek hasznosítani, a segítő személyzet hiánya miatt magára marad, aki még magát is nehezen látja el, nemhogy a kicsit. Nincs, aki türelmesen, többször is megmutassa, hogyan tegye mellre a babát.
De ha nincsenek alapismereteink, ha a szülés tabutéma, akkor kérdezni sem tudunk. Kinek a felelőssége a tájékoztatás hiánya? Az oktatásé, a családoké?
Sajnos még a biológia-tankönyvek is lehetnének jobbak. Vagyis már az alapokkal is gond van. Ha pedig valaki nem jár utána semminek, csak a tévére alapoz, döbbenetesen torz szüléskép lehet a fejében. Tisztelettel körülvett, nyugodtan, aktívan szülő nőt talán még sosem látott, pedig azt gondolhatja naivan, hogy mindent tud: a szülés borzasztó. Egyébként a várandósgondozásban lehetne pótolni a hiányzó tájékoztatást, de nem valósul meg, kapacitáshiány, finanszírozáshiány miatt. Órákig kellene beszélgetni egy-egy nővel, több alkalommal is, a testük működéséről, az egészség és rendellenesség jeleiről, az egészséges újszülött normális szükségleteiről, és arról, amikor baj van. Ennek hiányában az anyák legtöbbször csak meglepődnek, és ha kérdeznek vagy elleneznek valamit, azonnal jön a saját felelősségre szöveg. Ami hatékony fegyver, kevesen állnak elébe, hiszen ha saját fejem után megyek – ahogy egyébként érett felnőtt az egészégügyön kívül általában szokott –, akkor a társadalom értelmezésében én lázadó, illetlen vagyok, egy felelőtlen bolond.
Nyilván ez arról is szól, hogy nincs idő meggyőzni az anyákat, a családokat.
Akkor sem az a megoldás, hogy hangosan kiabálva szégyenítenek meg, hogy maguk meg akarják ölni a gyereküket. Kevesen tudják higgadtan és tisztelettel kezelni, ha valaki más, vannak elképzelései, kérdez és kér. De ez rendszerhiba. Az a jobbik eset, amikor a szakember nyugodt tud maradni, és mondjuk rászán egy percet, hogy még egyszer elmagyarázza, mit jelent az adott vizsgálati eredmény, ami műtétet indokol. Ilyenkor a család nem fogja őt hibáztatni, jobban együttműködik, nyilván. De a kommunikáció a legtöbb szülészeten nem ilyen. A személyzet tagjai végig terelgetik a szülőket udvariasan. Vagyis formálisan megtörténik az engedélykérés mindenre. De senki sem kérdezi meg nyitott kérdés formájában, hogy mit szeretne a nő.
Forrás: Rózsák Forradalma Facebook-oldal
Mit tehetünk mi, nők azért, hogy elinduljon a változás?
Sokszor hónapok vagy évek is eltelnek, mire megfogalmazódik bennünk, hogy valami nem úgy kellett volna, ami nem csoda, eleinte teljesen leköt mindenkit az anyaság. Vagy magunkat hibáztatjuk. És nem akarunk beszélni róla, feltépni a sebeket. Lehet, hogy csak hosszú idő múlva, egy pszichológusnál ülve fogalmazódik meg bennünk, hogy ezért vagyunk folyton szomorúak, vagy küzdünk dühkitörésekkel. Aki testileg-lelkileg sebzett, nem tud a társadalom érdekére tekintettel lenni. Nem varrhatjuk a nyakába ezt a terhet – az első, hogy magát összerakja romjaiból. De ha esetleg eljutottunk oda, hogy mi már rendben vagyunk, akkor írjunk levelet! Sok-sok levelet. A személyes jó és rossz tapasztalatainkkal. Két címzett legyen, például az osztályvezető orvos és a betegjogi képviselő. Vagy az orvosigazgató. Az ápolási igazgató. A minisztérium. Ha két címzett van, sokkal komolyabban veszik a visszajelzést. Például beviszik a felmerült problémát egy értekezletre és beszélgetnek róla. Érdemi válaszra, instant csodára ne várjunk, de a rendszer kap visszajelzést, ez a lényeg. Ha tíz-száz-ezer levelet kapnak, amelyben az anyák ugyanarról panaszkodnak, hogy mondjuk nem kaptak elég támogatást a szoptatáshoz, akkor változtatni fognak a rutinon. És ez a lényeg. Apró lépésekkel kezdődik. Aztán a kórház is jelzéseket ad majd a fenntartó és a jogalkotó felé. A képző intézmények felé. Ha sok kórház ugyanarról, idővel csak meghallják az illetékesek…
A szülészeti erőszak a nők elleni erőszak egy fajtája, az intézményesült erőszak körébe tartozik. Ide értjük a várandósgondozás vagy a gyermekágyas gondozás során előforduló abúzust is, nem csak a szülőszobán történteket. Minden szülő nőnek szüksége és joga van jól képzett szakember jó színvonalú gondozására várandóssága és szülése alatt. Az állam a felelős az olyan intézményi erőszakért, amikor a nőtől megtagadják az ellátást, méltatlan bánásmódban, sőt akár bántalmazásban van része az ellátás során, szükségtelen orvosi eljárásokra kényszerítik, vagy megvonják tőle annak a jogát, hogy választhasson. Szülészeti erőszak az is, ha az ellátás során hátrányos megkülönböztetést szenved a nő bőrszíne, vagyoni helyzete, kora vagy más miatt. Az abúzus következménye lehet enyhe vagy súlyos lelki stressz, egészségkárosodás, de akár halál is. A szülészeti erőszak néhány országban a büntető törvénykönyv nevesített tétele.
Cikkek szülésről az NLCafén!
- Meghitt várakozás: felesége otthon szülését örökítette meg a férj – fotók
- Szülés után azonnal facebookoznak a nők
- Anyukák, akik büszkén vállalják testüket szülés után is
- Csobot Adél: apás szülés volt
