Család

Szimpatikus vagy, mi a lábméreted? – árulkodó jelek a netes randin, amire érdemes odafigyelni

Sosem felejtem el az elsőt. A csalódást, amikor megpillantottam a srácot, a tépelődést, hogy vajon meddig maradjak, és mikor foghatom menekülőre végre, majd a rémületet, ami úrrá lett rajtam, amikor bepillantottam az asztal alá...

Juhász Zsófi

Az első mindenből emlékezetes marad. Az első nap az iskolában, az első csók, az első szerelem, az első csalódás. És örökre az emlékezetünkbe ég az első internetes randi is. Egy fájdalmas szakítás után több mint egy éve éltem önkéntesen vállalt cölibátusban, amikor úgy döntöttem megpróbálok belevágni a netes ismerkedésbe. Elolvastam néhány cikket a dolog előnyeiről, buktatóiról, aztán regisztráltam az egyik legnagyobb magyar oldalon. Az első, akivel levelezni kezdtem, egy Norbi nevű srác volt. A fotói alapján nem tetszett különösebben, de életvidámnak, sportosnak és energikusnak tűnt, gondoltam, adok neki egy esélyt. Még a megismerkedésünk napján váltottunk pár levelet, kiderült, hogy rendőr, épp a második diplomáján dolozik, szeret túrázni, úszni, nincs káros szenvedélye. Az egyetlen dolog, ami egy csöppet zavart az írásaiban, hogy tele voltak smiley-kal a levelei, én meg nem állhatom a hangulat- és írásjel halmozást, de ezen azért túl tudok lépni. Nagyjából a harmadik-negyedik levelében javasolta, hogy találkozzunk, s meg is írta a telefonszámát. Amikor elküldtem az egyetértő választ, egy percen belül csörgött a telefonom. Egy kicsit furán éreztem magam ettől a rámenősségtől, de felvettem, s megbeszéltük, amit meg kellett.

A hangja sokkal katonásabb volt, nem olyan laza és természetes, mint az írásai, de ez még csak hagyján. Miután megbeszéltük, hol találkozunk, már épp búcsúzni készültem, mikor megkérdezte, feltehet-e még egy kérdést. Persze – feletem. “Oké: mi a lábméreted?”- jött a válasz. Végigfutott a hátamon a hideg, és természetesen nem mondtam meg.

Miután letettük, pánikban hívtam a barátnőmet, hogy most mit tegyek. Ő teljesen odavolt, hogy ez milyen eredeti kérdés, mindenkinek van valami kattanása ugyebár, én például rosszul vagyok, ha valaki pongyolán beszél és például úgy köszön el, hogy viszon’ látásra, őt meg lehet, hogy történetesen a nagylábú nők taszítják. Nem voltam meggyőzve, de végül rábeszélt, hogy menjek csak el szépen a randira, legalább tapasztalatot szerzek, ő pedig vállalta, hogy a környéken vár készenlétben, és egy óra múlva alibiől fölhív, mire én elköszönök, mondván, sürgős dolgom van.

Másnap szorongva topogtam a Széna téri gyorsétterem előtt, ahova a találkozót megbeszéltük. Pár perc múlva megpillantottam Norbit. Rögtön felismertem, ahogy leszállt a hatos villamosról. Peckes léptekkel közeledett, ami leginkább egy gumilabda pattogására emlékeztetett. A mozgása, a külseje teljesen más volt, mint ahogy a fotók alapján képzeltem. Legszívesebben már akkor eliszkoltam volna, de jólnevelt lányként kivártam, mi történik.

Beültünk egy kávézóba, feszengve beszélgettünk pár szót munkáról, szórakozásról, közéleti történésekről. Nem volt kémia, nem volt egy jóízű nevetés de még egy összemosolygás sem. Nincs ezen mit szépíteni, bő félóra után kezdeményeztem, hogy kérjük a számlát. Indultam a mosdóba, de amikor fel akartam állni, úgy éreztem, beakadt valamibe a lábam. Lepillantottam az asztal alá, és bizonyságot nyert a korábbi gyanúm. Norbi méretes lába nehezékként trónolt a jobb lábfejemen. Legszívesebben kiszaladam volna a világból – már ha lett volna mivel ugyebár. Végül egy határozott mozdulattal elrántottam blokkolt végtagomat, elköszöntünk illendően, én pedig siettem a Moszkva tér irányába, hogy a közeli presszóban dekkoló barátnőmmel mielőbb megoszthassam a nem mindennapi élményt.

Norbit persze soha többé nem láttam, másnap egy sms-t küldött, amiben elköszönt illendően, és ennyiben maradtunk. Ami miatt elmeséltem a történetet, az a tanulság, ami nyerhető belőle.

Ha az ösztöneid azt súgják, valami nem oké az illetővel, akkor ne randizz vele.

Ha mégis megteszed, mert adni akarsz egy esélyt a dolognak, akkor mindenképpen olyan helyen találkozzatok, ahol otthonosan, biztonságban érzed magad. És első netes randi esetén nagyon tudom ajánlani, hogy te is kérd meg egy barátnődet, hogy várjon rád valahol a közelben – ez plusz biztonságérzetet ad.

Visszatérve rám ás a lábemberre: az eset egy időre elvette a kedvemet a randizgatástól, de eldöntöttem, nem adom fel, csak kidolgozok egy stratégiát, és legközelebb ügyesebb leszek.

Az elkövetkezendő hónapokban még 11 pasival találkoztam. Legalább 4-5 napig leveleztem minddel, de egy hétnél nem tovább. Úgy voltam vele, ha valaki ennyi idő alatt nem tudja eldönteni, akar-e találkozni velem, azzal valószínűleg nincs közös dolgunk.

Találkozzunk, de hol?

Amikor randit kezdeményeztek, fontos belépő volt számomra, hogy ajánlanak-e helyszínt vagy tőlem várják a megoldást. Eleinte úgy voltam vele, ajánljanak a férfiak. Akinek még egy tök egyszerű ötletre sem futja, az micsoda anyámasszony katonája lehet. De aztán rá kellett jönnöm, hogy vannak férfiak, akik már azzal is az előzékenységüket szeretnék bizonyítani, hogy átengedik a döntés szabadságát a nőnek. Ha utóbbiakkal akadt dolgom, akkor mindig ugyanazt a helyszínt javasoltam: egy kávézót, ami viszonylag kényelmes távolságra volt az akkori otthonomtól. Korábban csak egyszer voltam ott egy barátnőmmel, és megállapítottuk, hogy tökéletesen semleges hely, nincs vele gond, de nem lesz a törzshelyünk soha. Viszont netes randihelynek tökéletesen megfelelt – az, hogy ismerem a járást, adott egy kis magabiztosságot. További fontos momentum volt, hogy

mindig a megbeszélt időpont előtt 10 perccel érkeztem.

Így, mire megérkezett a célszemély, már rendszerint túl voltam a rendelésen, kényelmesen elhelyezkedtem közepes távolságra a bejárattól, úgy, hogy lássam az ajtót. Amikor belépett a randipartner, meg tudtam figyelni, milyen a fellépése, a mozgása, köszön-e amikor belép, morózus vagy inkább laza és így tovább. Apróságnak tűnhetnek ezek, de szerintem nagyon is sokat elárulnak valakiről. Például azt, mennyire magabiztos, mennyire udvarias, és az összképből már ki is alakul az első benyomásom arról, szimpatikus jelenség-e az illető.

Add önmagad és légy résen - árulkodó jelek a netes randin, amire érdemes odafigyelni

Ami szintén fontos az első benyomás kialakulásában, az az öltözködés.

Persze, tudjuk, nem a ruha teszi az embert, de azért valljuk be, sokat számít. Nyilván nem öltöny-nyakkendőt vár el az ember lánya, de azért mégsem teljesen mindegy, milyen ruhát hord az illető. Emlékszem egy srácra, aki a levelezésünk alapján borzasztó szimpatikus volt, és nagy reményekkel találkoztam vele, de egy világ omlott össze bennem, amikor belépett az én kis kávézómba egy homokszínű, derékon kötős tollkabátban – amit rendes férfi nem hordott nyolcadikos kora óta –, fekete, kinyúlt kötött sapkában és egy ütött-kopott buszsofőrcipőben. A hab a tetején pedig egy aprócska, szerintem női hátizsák volt. Óriási csalódás volt, amit sajnos a később tapasztalt verbális stílusbravúrok sem nagyon tudtak enyhíteni.

Hoz-e virágot?

Van, akinek ez a gesztus nagyon sokat jelent. Elfogadom, bár őszintén szólva én mindig zavarba jöttem, ha valaki egy csokorral állított be. Jobban szeretem, ha ezt már az érzelmek szárba szökkenésekor hoz virágot egy férfi. De az viszont kétségtelen, hogy aki virággal érkezett, arról később rendre az derült ki, hogy figyelmes, roppant előzékeny pasas.

Van-e közös témátok?

A randi első öt perce mi másról is szólhatna, mint a feszengésről. Aztán ha a kezdeti nehézségeken túlestek, akár még érdekes beszélgetés is kerekedhet a dologból. A téma persze jellemzően ti magatok vagytok meg az online ismerkedés. De nyilván nem mindegy, hogy tudtok-e fesztelenül beszélgetni egymással, vagy a kezdeti kínlódás végig megmarad. Én például tökéletesen lefagytam, amikor az egyik randim arról kezdett beszélni, nem érti, miért ne lehetne kiváló program egy párnak az, hogy matematikai problémákat próbálnak közösen megoldani. Egy másik sráccal viszont tíz perc után már olyan jókat nevettünk, mintha régi barátok lennénk, és kifejezetten sajnáltam, hogy aztán mégsem lett kapcsolat a dologból.

Figyel rád a partner?

Ha rendszeresen a telefonját ellenőrzi, vagy kerüli a szemkontakust, az rém idegesítő és valljuk be: kiábrándító. Így volt ez például az előbb említett tollkabátos úriemberrel. Egy órát beszélgettünk, de egyetlen egyszer sem nézett a szemembe. Persze, lehet az ilyesmit eleinte arra fogni, hogy az illető zavarban van, de ha egymásra szántok egy találkozónyi időt, és a partnered csöppet sem oldódik, az simán jelentheti akár azt is, hogy tilosban jár, vagy zavarja valami a társaságodban. Figyelj arra is, hogy figyel-e rád – és viszont: tiszteld meg azzal, hogy meghallgatod és reflektálsz arra, amit mond. Persze vannak, akik átesnek a ló túloldalára és annyi kérdéssel bombáznak, hogy szinte kihallgatáson érzed magad. Nyugodtan jelezd, ha egy kicsit gyorsnak érzed a tempót. Informatív az is, hogyan néz rád a partner – ezen a téren is lehet túlzásba esni. Emlékszem, volt egy srác, akivel egész jót beszélgettünk, viszont rettenetesen zavart, hogy valósággal fölfalt a tekintetével, és világosan éreztem, hogy 15 perc után már textil nélkül látott lelki szemei előtt. Mondanom sem kell, nem is volt második randink.

Hogyan beszél a szüleiről, esetleg az exeiről?

Mindennél informatívabb az, miként beszél valaki a családjáról, vagy – ha szóba kerül – a korábbi partnereiről. Ha úgy érzed, a kelleténél több érzelemmel mesél például a válásáról, az könnyen jelentheti, hogy érzelmileg nincs még túl a történeten. Ha nagyon nagy rajongással áradozik az édesanyjáról, érdemes rákérdezni, milyen sűrűn találkozik vele. Nekem volt olyan randipartnerem, aki erre a kérdésre bökte ki, hogy 41 éves létére bizony ő még nem repült ki a szülői házból, és nem is nagyon szándékozik, hiszen micsoda jó és “költséghatékony” az, amikor több generáció él együtt. Ha én is így gondolnám, talán találkoztunk volna másodszorra is. De nem.

Megvan-e a szikra?

A netes ismerkedés hátránya, hogy mesterkélt maga a szituáció, hiszen spontaneitás helyett irányítottan történik minden. Van egy kis húspiac jellege a dolognak, ezzel meg kell barátkozni. Aztán ha sikerül eljutni a randevúig, onnantól már életszerűbben alakulnak a dolgok. De azt várni, hogy az első alkalommal rögtön pillangók fognak repdesni a gyomrodban, felesleges. Azt viszont könnyen fel lehet mérni, van-e értelme a folytatásnak, megvan-e az a bizonyos szikra kettőtök között. Van, aki a randi végén konkrétan elmondja, hogy lát-e esélyt a folytatásra, de nem mindenki ennyire konkrét. Az viszont nagyon fontos jelzés, ha beszélgetés közben utal a partnered arra, hogy legközelebb milyen programot csinálhatnátok. Egy dolgot viszont mindenképp érdemes megfogadni. Ha a találkozó végén nem érzed úgy biztosan, hogy lehet még mondanivalótok egymás számára, akkor nem érdemes húzni egymás idejét. Ha nem akarsz ott, rögtön kosarat adni, akkor maradjatok abban, hogy másnap keresitek egymást, de feleslegesen ne hintáztass senkit.

Ki fizeti a révészt?

Egy fontos és kínos momentum szokott még lenni a randi végén: az, hogy ki fizeti a számlát. A rutinos randizók – nemtől függetlenül – állni szokták a saját fogyasztásukat, ami rendjén is van. Tapasztalataim szerint ritka az olyan férfi, aki kifizeti a kapucsínódat, ezen nem érdemes fennakadni. Én összesen három ilyennel találkoztam, az egyik a párom, akivel immár három és fél éve együtt élünk. De nem a kapucsínón múlt a dolog természetesen. Hanem azon, hogy egy percig sem akart másnak látszani, mint amilyen valójában, érdeklődő volt, vicces, okos, és gyorsan kiderült, hogy rengeteg találkozási pont van az életünkben. Úgy átbeszélgettünk három órát, hogy szinte észre sem vettük. Pontosan tudtuk, hogy ez valaminek a kezdete. Nem mondtuk ki, de teljes bizonyossággal éreztük.

És igen, megvolt a szikra. A harmadik randinkon pedig jöttek a pillangók is.