Ki ez a bunkó a fiam szobájában?

Mindenesetre én meglehetősen rosszul viselem, hogy az eddig tényleg illedelmes, cuki, jó fej fiam megengedi magának, hogy amikor megkérem, hogy vigye ki a tányérját reggeli után, akkor visszakérdez, hogy most mi a francért olyan rohadt fontos ez?!

Eleinte csak figyelmeztettem, hogy nem engedheti meg magának, hogy ilyen hangon válaszol, aztán mostanra néha arról fantáziálok, hogy egy ilyen beszólás után miket teszek vele.

Miért pont engem bánt ennyit? Elrontottam valamit? Persze anyám szerint teljesen normálisan viselkedik, én se voltam jobb. Esküszöm, hogy erre nem emlékszem. (Arra igen, hogy magamra zárom a szobaajtót, hogy kimászok az ablakon, és egész éjjel sétálok a barátnőmmel, majd nem értem, hogy mi ez a feszkó, amikor hajnalban a rendőr beültet a rendőrautóba, és hazavisz. Hiszen mi csak sétáltunk és beszélgettünk, semmi rosszat nem csináltunk. És tényleg nem. De persze az más volt, én tudtam magamra vigyázni, akkor még különben is más világ volt. Hogy hallom-e magam? Igen. És igazam van!)

Naponta egyszer képes bocsánatot kérni. Magától, nem felszólításra.

Szinte látom, ahogy hullámzanak benne a hormonok. Kár, hogy a cukisághormon csak rövid ideig tudja legyűrni a másikat. Vicces és egyben nagyon jó érzés, amikor odajön és átölel a nagy lapát kezeivel, amikor puszit ad, és mondja, hogy szeret, vagy amikor befekszik közénk az ágyba a 43-as lábával, és megkér, hogy kergessem le a Lusta Lacit a hátáról. (Bölcsis korában ébresztettem mindig ezzel, a hátát simogatva.)

A férjem irigy a kamaszunkra. El se hiszi, hogy a lányok udvarolnak neki, hogy állandóan hívogatják, csetelnek vele, piros szívecskék millióit küldik hetente, vagy hogy a nyakába ugranak, ha meglátják.

Neki bezzeg teperni kellett, udvarolni meg személyesen elhívni őket moziba, ahol ő fogta meg a lányok kezét, vagy ő próbálkozott az első csókkal. 2017-ben ezt mind a lányok csinálják, a fiúk meg persze hagyják magukat, és elmennek a randevúra, odaadják a kezüket, és boldogok, ha megcsókolják őket.

Add ide a telefonod!

Ha a fiam nem borítana ki néha egy-egy flegma beszólással, amire a telefon pár órás elkobzása a válaszom, akkor talán napi 24 órában csetelne. Apropó, telefonelkobzás.

Nem tudom, kit mivel próbáltak normális viselkedésre bírni a szülei mondjuk a nyolcvanas vagy kilencvenes években, de rám legjobban a szobafogság hatott. Mivel mobiltelefon nem volt, ha nem engedtek ki a lakásból, az bizony azzal járt, hogy nem láthattam a barátnőimet. Manapság a szobafogsággal fenyegetni se lehet, mert nem értik, hogy mi abban a rossz. Nem mehetek ki a szobámból két napig? Hurrá, végre annyit gépezhetek, amennyit akarok!

Külön ajándék, ha otthon kell maradnia. Esze ágában sincs kimenni. Miért is tenné? Az összes haverja a gépen lóg. Teljesen mindegy, hogy ténylegesen együtt vannak-e, ugyanazt a játékot játsszák, mintha csak virtuálisan ülnének egymás mellett. Kamera bekapcsolva, a hangszóró működik, lehetnének akár külön földrészen is, észre se vennék.

Vannak azért rossz pillanatok, amikor el kell hagyni a lakást. Ilyen mondjuk az iskolaidő. Sebaj, ott az okostelefon, lehet nyomkodni az utcán, a szünetben és nyilván órán is, amíg a tanár el nem veszi. Vagy a szülő, ha nagyon haragszik. Sokan reggel visszaadják, akármilyen disznóságot is követett el a gyerek, mert már mi is pont olyan függők vagyunk, mint ők, és ha nem tudjuk felhívni a gyerekünket, azonnal a legrosszabbra gondolunk. Olyan nincs, hogy lemerült, csak az lehet, hogy meghalt. Az nem létezik, hogy nem hallja a metrón, csak az lehet, hogy elrabolták, és a telefont kidobták a fekete furgon ablakán, amivel épp viszik, hogy kivegyék a veséjét.

Hát, én azt hiszem szintet léptem, vettem egy „büntitelefont”. Ez egy olcsó, úgynevezett bunkófon, vagyis nem okostelefon. Csak telefonálni lehet rajta, még internetkapcsolata sincs. Ciki. Inkább elő se veszi, és mindenre hajlandó, csak hamar visszakapja az okostelefont.

Kihasználom ezeket a napokat, amikor nincs telefon, az azt jelenti, hogy nincs gépezés se. Önként jön, hozza a társasjátékot, beszélget. Egyébként egy-egy társasjátékpartira szinte mindig kapható, de azért mégiscsak sokkal kedvesebb, amikor épp nem lóghat a neten.

Jó lenne a középutat megtalálni, de úgy tűnik, ebben a korban az, ami nekem középút, a kamaszomnak súlyos megvonás. Hogy valami jót is mondjak azért a rengeteg gépezésről: Dániában észrevették, hogy a legfiatalabb, de már büntethető generáció sokkal kevesebb olyan bűncselekményt követ el, ami a korukból adódik, vagyis nem viszi őket bajba a csordaszellem, kevesebbet drogoznak, kevesebb baleset éri őket, mint az előzőket érte ugyanennyi idősen. Ennek egyszerű oka van: sokkal többet vannak otthon.

Nem tudom, mi jöhet még, de bármekkora zűrbe is keveredik, akkor is szeretni fogom, és akkor is emlékezni fogok arra, amikor komolyan gondolta, hogy én leszek a felesége. Kitartás, már csak tíz év van hátra ebből a korszakból.