Egy nénivel leptem meg a családot karácsonyeste

Valami soha korábban nem tapasztalt forgalmat bonyolítottunk aznap, már a reggeli órákban is. A déli zárás közös megállapodással folyamatosan alakult, hiszen a vásárlók csak jöttek, jöttek szépen, és olykor az utcán voltak kénytelenek várakozni, akkora volt a sor. Igen jó üzletpolitikával módosítottunk 13, 14, majd 15 órás zárásra, és végül főnököm már azt is felajánlotta, bevisz mindenkit a számára legkedvezőbb első nagyobb közlekedési csomópontig munka utána autóval, csak kicsit tartsunk még ki. Engem is várt a családom vacsorával, szépen takarított lakással, feldíszített fával, még vendégek is lesznek. Szerencsére megértőek voltak a rokonaim, és én őszintén kértem bocsánatukat a késésem miatt, amikor hazaszóltam.

A metró rácsát pontosan az orrom előtt húzták be aznap. Bennem ott és akkor tudatosult, hogy már mindenki otthon van a szeretteivel, a közösségi közlekedés pedig pontosan tudja azt, amit én nem, hogy ma karácsony este van. A Batthyány téren egyetlen taxi árválkodott. Egy idegen  férfival versenyt futottunk érte.  Egyikünk sem tudta volna nézni jó szívvel, hogy a másik utcán marad, így osztoztunk az autón és a kiszállás sorrendjén, sofőrünk pedig fejét csóválva, orra alatt somolyogva indult velünk neki a havas, kihalt városnak.

Senki nem járt a könyéken

Elég zegzugos, apró utcácskában laktam ekkor, praktikusabbnak láttam kiszállni a taxiból a főútvonalon, hiszen gyalog egyszerűbb volt hazasétálni  azon a pár tíz méteren, mint kocsival csalinkázni a takarítatlan  utcákon. A gyéren megvilágított utcán, a buszmegállóhoz közeli padon egy idős hölgy várakozott reszketve. Annyira siettem haza, hogy már jó néhány lépésre eltávolodtam tőle, amikor megértettem, valami különös, cseppet sem szokványos dolgot láttam az imént. Ugyanis ha nem jár a busz, mire vár a néni? És miért ilyen lengén öltözve, vékonyka kis kardigánban várakozik? Az ösztöneim azt súgták, forduljak vissza, ne sajnáljam rá azt a néhány másodpercet, ami már igazán nem fáradság.

– A buszra tetszik várni? –szólítottam meg, de válasza pont annyira lehetett bizonytalan igen, mint amennyire akár nem is, ezért kezdtem rosszat sejteni,  és alulöltözöttsége, már-már lilára színeződött ujjai megerősítettek abban, hogy még egy kicsit beszélgessek vele.

– Utazni tetszik majd, vagy vár valakire? – kérdeztem tőle. Messzi távolba révedő szemei megrebbentek kérdésemtől, de a ráncos kis arcon máris látszódott a zavar és a bizonytalanság. Próbáltam stratégiát váltani, leültem mellé a jeges padra.

– Engem Virágnak hívnak! Nem baj, ha ide csüccsenek? Hogy szólíthatom a nénit?

– Nem, nem tudom a nevemet – válaszolta reszketve és minden érzelem nélkül.

Amikor az állatvédőknek egy embert is meg kell menteniük

Hazatelefonáltam hát, hogy pillanatokon belül érkezem, és viszek magammal még valakit. Hóbortjaimat és humoromat ismerve soha nem lehet tudni,  az ilyen mondatok mit is jelentenek nálam pontosan, hiszen hordtam már haza kígyót és békát, teknőst és kutyát, macskát, halat, pintyet, vadászgörényt, sünt, egyszóval mindenféle utcán lelt, mások által megunt és elhagyott háziállatot. A család gyermekei már az ajtóban vártak, izgatottan toporogva a kíváncsiságtól. Mérhetetlen módon csalódott volt az ábrázatuk, hiszen kivételesen nem egy újabb kedves kis állatkával toppantam haza. A legkisebb, őszinte gyerek lévén, orrát lógatva csattogott  végig a kőpadlón, hosszú, nagy copfját rázva, a többieknek a szobába bekiabálva.

– Mindannyian tévedtetek! Nem tollas, nem pelyhes, de még pikkelyei sincsenek! Csak ráncai vannak! Hát  most nincs semmi izgi, most csak egy nénit hozott, tényleg egy nénit hozott.  Rá várunk már mióta, még sütit sem ehettem, és még egy nénit is hozott – zsémbelt aztán a kicsike durcásan, mindenféle jó modorról megfeledkezve.

Aznap később kezdtünk vacsorázni

Utoljára esküvőn láttam ilyen elképedt, kutató és bizonytalan arcokat. Ki lehet az „új rokon”? Ez a kérdés szinte lógott a levegőben. Hallani vélem, amint a gondolatok  arról cikáznak a fejekben, milyen rokoni szálat kutathattam fel, ki lehet az ismeretlen idős hölgy, népes és terebélyes családunk milyen oldalága bukkanhatott fel, és persze miért nem mutatom be, ha már ezt a kellemetlen helyzetet előidéztem? Kínos jelenet volt a végtelenségig. Mindannyian úgy gondolták, tréfálok, holott folyamatosan próbáltam egyértelműsíteni, nagyon is komolyan beszélek, valóban most találtam a nénit, és nem rokon, vagy ha mégis az, akkor az valóban meglepetés lenne. Az én drága családom tagjai udvariasan bemutatkoztak az ismeretlennek, kezét szorongatták, megpuszilták, mindenki megpróbálta pár mondatban összefoglalni, kinek a kije.

Ő pedig csak állt megbabonázottan, a mindent tudók mosolyával arcán. Nem volt sem piszkos, sem ápolatlan, mindössze nem az alkalomhoz megfelelően volt öltözve, illetve lényegesen lengébben is, mint ami decemberben elvárható. Családunk legkisebbje a tömegben elvegyülve húzódott meg, majd óvatosan tenyerembe dugta apró kezét, és finom rángatással jelezte, valamit nagyon szeretne. „Te tényleg nem tudod, ki ez a néni? Tényleg csak úgy találtad? Én elhiszem neked!” – súgta, hatalmas gombszemeivel erősítve meg az elhangzottakat. Mit tehettem volna?  Csak némán bólintottam. A legkisebb pedig nem tétovázott, gyermeki ártatlansággal vette át a vezető szerepet. Kurjongatva indult kezet mosni, lelkesen invitálta a többieket is, és már előre kikötötte, a néni mellett ő szeretne ülni. Nem sokkal idősebb nővére mélázott kicsit, majd neki is közlendője akadt. „Kicsit olyan ez, mint lomtalanításkor a guberálás, nem? Valaki kidobja, mert nem kell, te meg hazahozod, és a végén talán mind örülünk neki!” Szíven ütött és elgondolkodtatott a gyermeki logika építette hasonlat, de próbáltam meggyőzni, szó sincs kidobásról, a néni idős, és talán nem emlékszik rá hol is lakik.

Mindeközben a  konyhába tömörültek a felnőttek kupaktanácsot tartani, míg én az ismeretlen nevű, roppant kedves idős hölgyet terelgettem a lakásban. A többiek persze közös terítésnek és tálalásnak álcázták tevékenységüket, de nem volt nehéz kitalálni, miről folyik a diskurzus. A nénike szépen, ellenkezés nélkül kezet mosott, majd leült az asztalhoz a gyerekek mellé, és várt türelmesen. A konyhából  pedig kihallatszott  a „vének tanácsának” sustorgása, amint hatan egymás szavába vágva, de síri hangon ötleteltek és találgattak. Kis megnyugvást éreztem ekkor. Tényleg megértették, egy idegent ültetünk asztalhoz szenteste. Beszélgetésük foszlányait is elég volt hallanom:

Most tényleg hazahozott egy idegent? Biztos kéjgyilkos! Az nem lehet, nagyon öreg már hozzá! Értem a motivációját, ez a néni is valakinek az anyukája, én sem hagytam volna utcán! Tényleg tücsköt-bogarat hazahord, örüljünk neki, hogy nem egy tigris jött vele szembe az utcán! Ha valakinek az anyukája, akkor a valaki biztosan keresi! Honnan veszed, hogy van gyereke? De hogy lehet, hogy a nénit senki nem keresi? Milyen véletlen lehet benne, hogy pont ide keveredett, mi lehet ezzel az élet célja? Hogy ne fagyjon meg! Mért kell mindent túlmisztifikálni? Talán értesíteni kellene a rendőrséget, bár lehet, hogy már megtette! És itt fog aludni meg fürdeni? És mégis meddig?

Őszintén szólva úgy éreztem, ha egy kihalt állatfaj egyik egyedével állítottam volna haza, akkor sem lett volna nagyobb fennakadás nálunk.  A szenteste, a vacsora és az ajándékozás igen érdekesen alakult egy idegen nénivel, akinek nincs neve, nincs címe és nincs múltja sem, amire emlékezne, de még egy árva papírja, igazolványa vagy kulcsa sem, ami kiindulás lehetett volna számunkra. Sehol semmi nyom, amin el lehetne indulni családjának felkutatása érdekében, már ha van olyanja egyáltalán. Mindezek ellenére, vagy talán pont az elméjében lévő zavar miatt, remekül beilleszkedett közénk. Evett, ivott, beszélgetett és szundikált a fotelban. 

Képünk illusztráció

A rendőrséggel folytatott beszélgetésem is elég izgalmasan alakult. Egy holtponton azt hittem, hamarosan bekopognak hozzánk, engem pedig kényszerzubbonyban visznek el, ám erre nem került sor. Már-már vicces fordulata volt a párbeszédnek, amikor megemlítettem, hogy a néni  nagymama. Nagyon nehéz volt megértetnem, mindezt nem mondta, semmire nem emlékszik, csak viselkedése alapján következtetek erre.  Azonnal felajánlották, hogy elhelyezik az idős hölgyet, de a lehetséges megoldásokat hallgatva végül úgy döntöttünk, inkább maradjon velünk. Készítettünk róla fotót, hogy a szeretetszolgálatok is el tudjanak kezdeni dolgozni valami alapján. 

Így telt hát a karácsony békében, szeretetben, vendégekkel és az idegennel. Többszörösen is nagyon büszke voltam családomra. Elsősorban azért, mert még mindig képesek velem élni és elviselni hóbortjaimat különösebb zsörtölődés nélkül. Másodsorban pedig azért, mert elképesztően befogadóak voltak. Nem jelentett semmilyen problémát az ismeretlenhez való alkalmazkodás, a megszokott ünnepi napirendbe való beilleszkedés a kezdeti döccenők után. Ő pedig bájos és ráncos mosollyal, ősz hajával, mint valami meséből előlépő nagyanyó segített, amiben csak tudott, mindenkit Édesemnek és Drágámnak szólított, és nem volt száraz neki a bejgli, se túl édes a kakaó, és a halászlé sem volt zsíros vagy sós. Minden kerek és tökéletes volt számára, a család gyerekei körül pedig igazi tyúkanyóként totyorgott.

A gyerekek mindig őszinték. Bennük igen érdekes kérdések merültek fel. Megtartjuk a nénit örökre? A nemleges válasz cseppet sem  volt kedvükre való, ezért megkérdezték még azt is, nem lehetne-e becserélni valamelyik kevéssé kedvelt nagymamát az újra, ekként véglegesítve státuszát. Győzködtek, ameddig csak tudtak, és nagyon nehezen értették meg, senkit nem teszünk a buszmegállóban a jeges padra cseredarabnak. Nem tagadom, némely távoli rokonok esetében ez nem is lett volna nagyon rossz konstrukció azért.

Sajnos az idill nem tartott túl sokáig. Egy nagyon szűk hét alatt a közösségi oldalak segítségével előkerültek a hozzátartozók. Soha nem derült ki, miért nem keresték, miért nem kerestették. Nem volt nagy öröm senkinek a viszontlátás, és nem volt Isten áldása. Zsuzsa néni utolsó karácsonya volt ez nálunk, az ismeretlenekkel. Azt gondolom, alig egy héttel későbbi halálakor ránk sem emlékezett már, de mi örökre szívünkbe zártuk őt, mert egy feledhetetlen karácsonyt tölthettünk bűbájos és simulékony természetével, kedves arcával. Egyetlen fontos dolgot tanultunk tőle! Nincs „túl” karácsony, és nem is kell, hogy legyen, hiszen minden pont úgy van jól, ahogy van!