Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Család

Anyám húsz évig bántalmazta apámat

Az ember nem szívesen teregeti ki a család szennyesét: senki nem azzal kezdi a bemutatkozást, hogy elmeséli, hogyan bántalmazta az apja vagy a férje évtizedekig az egész családot. Egy hosszú barátság alatt viszont előbb-utóbb sok minden szóba kerül: tizenöt év után a barátnőm, Viki is elmondta nekünk, hogy az anyja húsz évig terrorizálta, és verte is az apját.

„Nagyon nehéz erről beszélni, ugyanis senki nem veszi komolyan. Kétféle reakció létezik, ha szóba kerül a dolog. Az egyik szerint – és ez a gyakoribb – egy nő soha nem tudja úgy bántalmazni a családtagjait, mint egy férfi, mert nincs akkora fizikai ereje, és egy ilyen történettel csak bagatellizálni, hitelteleníteni szeretném a nők elleni erőszakot.

A másik oldal szerint az a férfi, akit egy nő megver, meg is érdemli, ilyet csak papucsokkal lehet megcsinálni, minek maradt ott.

Egyik sem igaz, és pont ezért nagyon veszélyes ezeket hangoztatni. Ennek ellenére én is érzem azt, hogy amikor bántalmazott nőkről szóló cikkek alá bekommentelik, hogy a szegény bántalmazott férfiakról senki nem beszél, az leginkább trollkodás.

Édesanyám tanárnő, édesapám gépészmérnök. Szerelemből házasodtak, de már anyám teherbeesése után kiderült, hogy nagyon mást várnak a házasságtól és legfőképp egymástól. Anyám nagyon erős személyiség, mindig ő akarja meghozni a döntéseket a legkisebb dolgokban is.

Apám sem papucs típus egyáltalán, ő inkább az egyenjogúságban hitt volna, ha anyám engedte volna.

Azt hiszem, anyám annak ellenére, hogy nagyon önálló, amolyan őrmestertípus, egy tábornokot szeretett volna maga mellé. Apám viszont nem tudta ezt a szerepet játszani, nem akart anyámnak parancsolni, kérni tőle pedig teljesen értelmetlen.

Anyu pont úgy viselkedett otthon mindannyiunkkal, mint az iskolában a diákjaival. Mindig hangosan beszélt, hogy meghalljuk, amit mondott, szinte felszólított minket, ha válaszolhattunk a kérdéseire, de közben egyáltalán nem volt kíváncsi a véleményünkre.

Amíg általános iskolás voltam, nem került sor tettlegességre közöttük, csak verbális megaláztatás folyt, abból kaptunk néha mi is a húgommal, de főleg apám.

Anyunak mindennel baja volt, amit apu csinált. Szerinte túl keveset keresett, persze nem a tanári fizetéshez képest, hanem apám tehetségéhez mérten. Csak ebben az egyben volt hajlandó elismerni apámat, de itt is csak úgy, hogy apám végül mégis rosszul jöjjön ki az egészből. Akinek ott a doktor rövidítés a neve előtt, az keressen sokkal többet!

Hetente hallottunk ilyeneket anyutól:

Nem igaz, hogy egy ilyen tehetséges hülye, mint amilyen te vagy, csak ennyit képes keresni! Szerintem még a beosztottad is kétszer annyit visz haza, mint te! Rajtad röhögnek mind a hátad mögött!

Ha apu szerzett beutalót balatoni nyaralásra, akkor anyunak nem tetszett a hely, ha jó volt a hely, akkor prolinak nevezte aput és a kollégáit, ha pedig beléjük se tudott belekötni, akkor értetlenkedett, hogy mások miért Bulgáriában nyaralnak a tengerparton, míg mi a Balatonon nyomorgunk.

Amikor a húgom tizennyolc éves lett, azt kérte apámtól, hogy váljon el anyutól (fotó: iStock)

Apai nagyszüleimet töketlennek nevezte, és ez volt a legszebb jelző, amit mondani tudott róluk. Nagyanyám főztjét kritizálta, a nagynénémet fogyatékosnak mondta, mindenkibe belerúgott, pedig tüneményes emberek voltak!

Egyszer azért csinált jelenetet és szidta apámat hetekig, mert szerinte apu miatt vesztette el a csodálatos lányos alakját. Mintha mi csak apám miatt születtünk volna, és ő nem is akart volna minket.

Ez az első olyan emlékem, hogy már magam elleni támadásként élek meg valamit. Anyámnak bomba alakja lehetett volna, de én befészkeltem magam a testébe, és örökre tönkretettem.

Apám azt a taktikát választotta, hogy nem foglalkozott anyám szidalmaival, minket viszont anyu helyett is megpróbált szeretni.

Hétvégén hármasban mentünk kirándulni, délutánonként nagyokat sétáltunk, hogy minél kevesebbet kelljen otthon lennünk. Apu tanított meg körmöt lakkozni, neki szóltam, amikor először menstruáltam. Közben anyám mártírként takarított, és háromfogásos ebédet főzött, hogy kihűlhessen, mire hazaérünk a Pilisből, és ezt is apám szemére vethesse.

Arra például mindig kínosan ügyelt, hogy apámnak gyönyörűen vasalt ruhája legyen minden reggel, sőt a cipőjét is képes volt fényesre suvickolni csak azért, mert azt képzelte, hogy egy feleséget aszerint ítélnek meg mások, hogyan néz ki a férje. Szóval apám megjelenése mindig makulátlan volt.

Aztán az egyik nyáron apám vett egy műanyag légycsapót. Először azzal csapott anyám a hátára egy monológ végén, de akkor még viccnek szánta ezt. Nem sokkal később viszont már állandóan a kezében volt, és mindenért apura vágott vele.

Nem lehet egy légycsapóval túl nagyon ütni, de azért fáj, és különben is megalázó. Egyszer apám kicsavarta a kezéből, összetörte, és kidobta. Anyám hisztérikus nevetésben tört ki, mondván, szerinte apám fél tőle, és onnantól kezdve kézzel ütötte, amikor olyan kedve volt.

Nem nevezném ezt verésnek, de az ütések gyakoriak voltak.

Reggel munkába menet lesöpört egy hajszálat apám hátáról, majd jól hátba is vágta. De olyan is megesett, hogy a szedőkanállal ütött a vállára ebéd közben, mert felidegesítette magát valami apróságon. Ilyet velem és a testvéremmel soha nem csinált, ezt csak apámnak tartogatta.

Egyszer, amikor apunak elfogyott a türelme, és lefogta a kezét, elkezdett ordítani, hogy ha nem tetszik apámnak, akkor üssön vissza, de apám csak elmebetegnek nevezte, és elment otthonról.

Ezzel lehetett anyámat a legjobban felbosszantani. Teljesen kiborította, ha faképnél hagytuk, és nem cirkuszolhatott nekünk. Ilyenkor kisírt szemekkel fogadott minket, amikor hazaértünk pár óra múlva, és úgy csinált, mintha megbántottuk volna.

Gyerekként nagyon nehéz volt feldolgoznom, hogy anyám érzelmileg zsarol bennünket, és hogy egy olyan játszma részei vagyunk, amiben csak ő játszik, mindenki más szenved.

Egyre több időt töltöttünk házon kívül apánkkal. Volt mozibérletünk, bejártuk egész Pest megyét gyalog, az összes múzeumban szinte előre köszöntek nekünk, annyira jól ismertek. Nem kimondott menekülés volt ez, egyszerűen így alakult. Sokat mentünk be apu munkahelyére, és aztán együtt töltöttük az estét. Anyám közben otthon „várt” minket. Ebben az időben anyám még tudott emberek közt viselkedni, ha elmentünk valahova közösen, akkor maximum pár közepes beszólás hagyta el a száját apám felé, nagyrészt uralkodott magán.

Egy hajszálon múlt, hogy nem lett tragédia (fotó: istock)

Pár évre rá viszont teljesen kivetkőzött önmagából.

Egyszer vásárolni voltunk, és folyamatosan gyalázta apámat, aki rászólt, hogy maradjon már csendben, mindenki minket bámul. Erre a ridiküljével elkezdte ütni apu fejét, amikor pedig ő a feje elé emelte a karjait védekezőleg, anyu összefogta a kabátja ujjait a kezén, és úgy ütötte tovább. Egy férfi be is szólt apámnak, hogy miért nem rúgja fejbe az őrült spinét, de apu soha nem lett volna erre képes.

Talán ez kellett ahhoz, hogy komolyan elgondolkodjunk azon: anyám tényleg nem normális. Először finoman kértük, hogy menjen el egy pszichológushoz, mert megőrülünk mellette. Azt ordította, hogy ő nem elmebeteg, és ha nem tetszik nekünk, amit csinál, akkor nekünk van szükségünk kezelésre.

Később annyira kiborult, hogy a munkahelye előtt várta apámat, és amikor kilépett a kapun, elkezdte ütlegelni. Egyszer egy ilyen cirkusz közepette megcsúszott, és beleesett egy nagy saras pocsolyába. Úgy nézett ki, mint a vígjátékokban az emberek, amikor sárba esnek. Az arca is tiszta sár volt, köpködött, mert telement a szája. Csak mi sajnos nem tudtunk ezen nevetni.

Könyörögtünk apámnak, hogy zárassuk elmegyógyintézetbe, de nem volt hajlandó kihívni hozzá a mentőket, hiába voltak olyan napjai, amikor tényleg közveszélyesen viselkedett.

Aztán amikor a húgom tizennyolc éves lett, azt kérte apámtól, hogy váljon el anyutól. Ő pedig szó nélkül belement.

Mi intéztük neki a válást. Anyu is és mi hárman is egy-egy másfél szobás lakásba költöztünk. Évekig nem keresett minket, és mi sem őt. Pár éve aztán a húgom elment hozzá: jól van, teljesen normálisnak tűnik állítólag, de persze vérig van sértve a „szemét” apánkra. Kérte, hogy látogassam meg, de én annyira hozzászoktam ahhoz, hogy nem osztom meg vele a napjaimat, hogy képtelen vagyok elmenni hozzá.

Nem tudom megbocsájtani neki, amit apuval tett. Úgy érzem, egy hajszál vagy néhány hét választotta el a családunkat a tragédiától, amiben vagy ő ölte volna meg aput, vagy hirtelen felindulásból apu őt.

Ha hajlandó lenne elismerni a problémát, és kezeltetni magát, akkor szívesen találkoznék vele. Annak ellenére, hogy soha nem volt az igazi szerető anyukám, inkább az osztályfőnököm vagy az őrsvezetőm, kiskoromból vannak egész kellemes emlékeim róla, és mégiscsak ő adott életet nekem. Ami pedig apámat illeti, nos jó lenne azt mondanom, hogy boldogan él, de inkább csak nyugodtan. Mindenesetre ez is valami.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top